Vita a kettős állampolgárságról

Interjú Csoóri Sándorral,
a Magyarok Világszövetsége elnökével
Vasárnapi Újság, 1998. április 12.

Egy héttel ezelőtt volt a Magyarok Világszövetségének a választmányi ülése, amit követett egy sajtótájékoztató, és a magyar sajtóban olyan dolgokat tulajdonítottak Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége elnökének, ami ott nem úgy hangzott el, és erről a hét folyamán kizárólag a Határok nélkülben hangzott el hiteles információ.

 Csoóri Sándor: Valóban meg is köszönöm önöknek azt, hogy arról a sajtótájékoztatóról ott rögtön elmondhattam a magamét, ami a Határok nélkülben elhangzott. De úgy látszik, hogy nem mindenkit érdekelt ennek a beszámolónak a tényszerűsége. Hétfőtől kezdve csak a háború zajait lehetett hallani, és egyik újságíró már a másik újságírót sarjasztotta, bogozta és erősítgette anélkül, hogy arra, amit én mondtam, arra is odafigyelt volna. Mi a választmányi ülésen nem jelentettük ki, hogy kettős állampolgárságot kell adni a határon túliaknak. Azt sem jelentettük ki egyértelműen, hogy szavazati jogot kell adni, hanem azt mondtuk: tárgyaljunk erről, hogy mindenki megértse –  különösen most a választások előtt –,  hogy mi van e kérdések mögött? Én olyan szavakat, hogy „alanyi jogon” nagyon nehezen mondok. Számomra egyelőre kideríthetetlen, mégis mindenki azt mondta, hogy én beszéltem alanyi jogról és így tovább. Volt szó alanyi jogról, nem tudom biztosan, hogy ki említette, de úgy gondoltuk, hogy beszéljünk bármiről bátran, hiszen a társadalomban beszélnek róla. Ha kényes kérdésekről van is szó, természetesnek tartottam volna, hogy erről mindenki halljon, tudjon és beszéljen.

Gecse Géza: Miért kényesek ezek a kérdések?

Csoóri Sándor: Ilyen ország nincs, amelyiknek ennyi más országban lenne nagyszámú lakossága. Minden országban gondot jelent, Romániában, Ukrajnában, Szlovákiában –  bizonyos értelemben –,  Horvátországban, Kis-Jugoszláviában, még Szlovéniában is, és ha nem tesszük tisztába, akkor ez örökké izgatószerként, mint egy szilánk, vándorol, mindig bizonytalanságot jelent a térségben. Nem ugyanolyan veszélyesek ezek a kérdések, mint mondjuk Boszniában vagy Koszovóban, de soha nem lesz béke, soha nem lesz nyugalom, akár a kultúrában, akár az emberek lelkében, ha a magyarkérdést nem tisztázzuk ebben a térségben. A másik oka pedig az, hogy a politikusoknak nem volt elég ismeretük arra, hogy ezt a történelembe ágyazva próbálják megoldani, a nemzetközi szervezetek előtt megvilágítani. Ezek a kérdések összefüggnek, és hogyha például akármelyik külügyminiszter –  a mostani vagy majd a következő alkalommal egy másik –,  ha kényes kérdések lobbannak föl, akkor érdemes, ha meghívja előbb azokat az illetékeseket, akik közvetíteni tudják vagy megfogalmazni ezeket a kérdéseket, és hogyha nem értenek egyet, azután hozzák nyilvánosságra. Mi is sokkal jobban jártunk volna, a társadalom is jobban járt volna, a politikusok is.

Gecse Géza: Ki fogalmazta meg egyébként ez után a választmányi ülés után azt, hogy kettős állampolgárságra esetleg szükség van?

Csoóri Sándor: A kettős állampolgárság igénye, ez többször fölbukkant a Világszövetségen belül, de úgy látszik, hogy a schengeni határok föltünedezése után erősödött ez meg, és a választmányi ülésünkön most mindenünnen, Erdélyből és Kárpátaljáról is jött az igény, hogy erről beszéljünk.

Gecse Géza: Az a közvélemény-kutatás, amelyet a Magyar Hírlap közölt, hogy a kárpátaljai magyarok és az erdélyi magyarok rendkívül jelentős része van a kettős állampolgárság mellett, ez milyen forrásból származik?

Csoóri Sándor: A választmányi ülésen ifjú Toró Tibor számolt be arról, hogy egy közvélemény-kutatást kezdeményeztek a Balázs Ferenc Intézetben, és azt állapították meg, hogy az erdélyi magyarság körében körülbelül 65 százalékban volt ilyesféle igény, Kárpátalján pedig 90-95 százalékban, tehát majdnem a teljes Kárpátalja igényelte volna ezt. Gondolom, a rossz szociális helyzet, a bizonytalanság váltotta ki az emberekből ezt az igényt. Ha az Európai Közösségbe Magyarország be-kerül, Románia nem, Szlovákia nem, Ukrajna nem, Kis-Jugoszlávia nem, Horvátország nem, akkor bizony az ott élő magyaroknak vízum kell, mindenképpen megnehezül az, hogy idejöjjenek. Márpedig ők úgy érzik, lehet, hogy régóta másik ország állampolgárai, de lélekben a magyar nemzet részei, tehát nemzetpolgárok is. Ezt a meghasonlott helyzetet valahogyan föl kellene oldani. Azok az alapszerződések, amelyeket megkötöttünk, nem adnak annyi biztonságot, hogy az emberek jól érezzék magukat, ne féljenek, ne emlékezzenek a múltra. Ugye Herder azt mondja, hogy „hazád ott van, ahol nem kell magyarázkodnod.” Egy kisebbséginek pedig állandóan magyarázkodnia kell, sőt nemcsak magyarázkodnia, hanem nyelnie is rengeteg olyan igényt, amit egy többségi nemzethez tartozó természetesnek tart. A kisebbségben, nemzetiségi sorban élőnek ötszörös erőfeszítéssel sikerül csak megfogalmaznia vagy elérnie, azt szinte legtöbbször nem is sikerül.

A biztonságról hadd mondjak még valamit: politikusok közül sokan egyáltalán nem gondolják végig, hogy Trianon nemcsak országvesztéssel, hanem vagyonvesztéssel is járt a határon túli magyarság részére. A II. világháború után pedig különösen, hiszen a szocializmus, ugye tudjuk, hogy fosztotta meg a tulajdonától az embereket. A kisebbséget is szinte teljesen. Tehát a kisebbségnek ez a biztonsága is hiányzik. Ha a Kárpát-medencében, a határon túli magyarságnak megvolna a tulajdona, vagy visszakapta volna nagyobb mértékben, mint ahogyan megígérték neki, de úgyse teljesítették, akkor kevésbé vágyakozna más fogódzók után, például kettős állampolgárság vagy szavazati jog után.

Nemcsak politikai vasfüggöny volt Nyugat és Kelet között, hanem az óriási különbség, amely a vasfüggönynél is sokkal, de sokkal riasztóbb volt, hogy Nyugaton a tulajdon volt mindennek az alapja, az élet alapja, a remény alapja, itt, Közép-Európában, Keleten pedig elvették a tulajdont. Tehát a bizonytalanság sokszoros, emiatt rezdülnek meg a lelkek és az agyak, ha bármi olyan új dolog jelentkezik a látóhatáron, amely a mostani állapotukat is még hátrányosabbá teheti. Ha a NATO-csatlakozásról mi népszavazással dönthettünk, akkor azt gondoltam, ezekről a kényes kérdésekről igenis ugyancsak az ország nyilvánossága előtt beszélhetünk. Végül is tudomásul kell vennünk, hogy most ebben a térségben van magyarkérdés is, hiszen minden országban gondot jelent, Szlovákiában is, Romániában is, Ukrajnában is, Kis-Jugoszláviában is. Ne csak mindig elfogadjuk a helyzetet, hanem legyünk olyanok mi is, hogy kezdeményezzük, hiszen az alapszerződésekben először például az erdélyi magyarság ígéretet kapott, hogy lesz egyetem. Aztán ahogy telt-múlt az idő, elkezdtek toporogni körülötte, előreléptek, visszaléptek, és nem tudom, hogy most a felhők között „lebeg” ez az igény. Ez nagyon komoly bizonytalanságot jelent a lelkekben, ugye az erdélyi magyarok nem fegyvergyárat akartak, hanem egyetemet. Az emberekben azért támadt föl a biztonság utáni vágy, mert nem érzik biztonságban magukat. Se lélekben, se kultúrában, se az anyanyelvük gyakorlatában. Mi tartott össze bennünket századokon át? Az, hogy nagyjából ugyanúgy gondolkodtunk Szent Istvánról, Szent Lászlóról, Hunyadi Mátyásról, Petőfiről, Kossuthról, Széchenyiről, ugyanúgy gondolkodtunk Ludas Matyiról, a Fehér ló fiáról és így tovább. De ha megint kapuk ereszkednek közénk, akkor egyre több olyan akadály jelenik meg, hogy ez a természetes egyetértés töredezik, megfakul, megkopik, és az asszimiláció egyre nagyobb méretekben tünteti el körülöttünk a magyarságot.

Gecse Géza: Csoóri Sándor szerint mi fogja eldönteni a magyarság jövőbeni sorsát?

Csoóri Sándor: Jósolni nem akarok, nem szeretnék, inkább csak azt a gondolatomat kifejezni, hogyha Magyarország belülről, szellemében, erkölcsében megint megerősödik, ha itt érdemes lesz magyarnak lenni, akkor érdemes lesz magyarnak maradni nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a világon mindenütt. Egy nép, egy nemzet, ha belülről erős, akkor minden kapcsolatában is erős lesz. És nekünk erre kellene törekednünk.

Vissza a főoldalra - kattintással