Az orosz állam bel- és külpolitikájának a viszonya, harmóniája és konfliktusa 1857 és 1892 között


Készítette: Hruska Beatrix
Történelem szak III. évfolyam


Ha az Orosz Birodalom 1857 és 1892 közötti állapotát szeretnénk megvizsgálni, feltétlenül szükséges említést tennünk az 1853-56 között zajló krími háborúról, amely nagy hatással volt az állam XIX. század második felében folytatott politikájára.

A krími vereség előtt Oroszország hatalma csúcsán állt – így tűnhetett legalábbis a legtöbb európai nagyhatalomnak, amelyek félve szemlélték a hatalmas és – látszólagosan – egységes orosz hadsereget.[1] Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy Ferenc József I. Miklós orosz cártól kért segítséget az 1848-49-es magyar forradalom leveréséhez.

A krími háború kitörésekor Ausztria császára azonban nem viszonozta a cár szívességét. Fegyveres semlegességet fogadtak, így az oroszoknak egyedül kellett megvívniuk kiprovokált háborújukat. Az 1855-ben elhunyt I. Miklóst felváltó új cár, II. Sándor Szevasztopol eleste után felismerte hazája esélytelenségét, amely a háború lezárásához, a párizsi béke megkötéséhez vezetett.

A krími kudarc jelentősen megrendítette az addig stabilnak látszó Orosz Birodalmat, amely nemcsak hatalmából vesztett, de önérzetén is csorba esett. Emberveszteségük 480 ezer fő[2] körül járt hazai földön, főként a hiányos utánpótlás, az éhínség és a járványok miatt. A vereség feltárta Oroszország elmaradottságát és szervezetlenségét.

1856 fordulópontot jelentett az orosz állam XIX. századi történelmében, mert ezután a felzárkózás vált az elsődleges céllá. Viszont le kell szögezni, hogy az ipari fellendülés lehetőségei kedvezőtlenebbek voltak itt, mint bárhol Európában. Az előrelépést számos tényező akadályozta, mint az általános tőkehiány, az alacsony fogyasztói igények, a jelentéktelen középosztály, a hatalmas távolságok, a szélsőséges időjárás és a gyanakvó autokrata kormány mindenre kiterjedő szigorú felügyelete.

Az „új időszakban” mindezek ellenére fejlődött a birodalom – önmagához képest. Európához mérten ugyanis továbbra is elmaradott maradt. Ezt bizonyítja az is, hogy míg Oroszország vastermelése a duplájára nőtt, addig az Egyesült Királyságé a harmincszorosára emelkedett. Az 1850-es évekre 800 kilométernyi vasútvonallal rendelkezett az orosz állam, míg az ugyancsak nagy kiterjedésű Egyesült Államok területén ekkor már 13 ezer kilométeres vasúthálózatot építetek ki.[3] Az európai nemzetek és az Egyesült Államok jóval gyorsabban fejlődtek az Orosz Birodalomnál, amely gazdasági helyzete e országokhoz képest ingatagnak bizonyult.[4]

A Nyugathoz való felzárkózás szándékát II. Sándor számos reformja igazolta. Sándort tizennyolc éves korában hosszabb oroszországi utazásra küldték, hogy ismerje meg az országot, amelyet egyszer kormányozni fog. Ő volt az első Romanov, aki Szibéria földjére lépett.[5] Bizonyára ez a fiatalkori élmény is hatással lehetett haladóbb gondolkodására. Az oktatási (1863), a bírósági (1864), a hadügyi reform (1874) és a zemsztvo-törvény (1864) mind a modernizáció szellemében születtek. Ahhoz, hogy az európai fejlődési mintát kövessék, a jobbágyok felszabadítása is elengedhetetlené vált (1861). A felülről megvalósított jobbágyreformmal azonban senki sem volt maradéktalanul elégedett: a parasztok kevesellték a megkapott földet, hiszen 14 millió gyeszjatyinával kevesebb területet birtokoltak, mint a reform előtt, a nemesek nagy része pedig a megszokott jobbágyi rend fenntartásához ragaszkodott, így a végén sokallták a parasztok kezére jutó földmennyiséget.[6]

A reformok sokasága sem tudott véget vetni a továbbra is uralkodó autokratikus államformának, amely jelentősen visszatartotta a birodalmat a fejlődés útján. Valójában II. Sándor épphogy a kormányzat és a társadalom óvatos modernizálásával akarta megőrizni egyeduralmát.[7] Hiába viselkedtek az arisztokraták – beleértve a cár környezetét is – európaiként, ha az állam, amelyben éltek messze elmaradt az európai demokratikus viszonyoktól. Az országot, amelyben laktak, egyáltalán nem is ismerték és csak vészjelentésekből jöttek rá, mi megy benne végbe.[8]

A XIX. század folyamán a nyugati tőke szüntelenül áramlott Oroszországba. Az új gazdasági beruházások külföldi kereskedők és vállalkozók kezébe kerültek. Az idegeneket vonzotta az olcsó orosz munkaerő, de az új gyárak és ipai vállalkozások általában tizenhat embernél kevesebbet foglalkoztattak és gépesítésük is alacsony színvonalon állt.[9] A korszak jelentős részében a külkereskedelmi mérleg főként a jelentős gabonaexportnak köszönhetően volt aktív.[10] Mindeközben éhínségek is előfordultak a birodalom területén, gondoljunk csak az 1891-esre. A fejletlen agrotechnika miatt a terméseredmények messze elmaradtak a nyugat-európai hozamoktól, rossz termés esetén pedig gyakran került sor hasonló tragédiákra.[11] A mezőgazdaság korszerűsítésével szemben inkább az ipari fejlesztésre koncentráltak, ám amint látjuk, ezt nem mindig a megfelelő módszerrel tették.

Az elmaradott körülményeket belső konfliktusok is nehezítették. Az állam területén rengeteg nemzetiség élt, köztük ukránok, fehéroroszok, lengyelek, zsidók, finnek, litvánok, grúzok, örmények és tatárok, s az oroszok voltaképpen kisebbségbe kerültek velük szemben.[12] A nemzetiségek idegen elemként viselkedtek a birodalmi olvasztótégelyben. E jelenség legszembetűnőbb eseménye az 1863-as lengyel felkelés volt, amelyet 1864 tavaszán vertek le az orosz csapatok. Az engedetlenségért kemény megtorlás járt: hivatalosan 396 felkelőt végeztek ki, sok lengyel földbirtokot elkoboztak, 12 ezren estek fogságba és még többeket száműztek Szibériába. Hogy a lengyel név is eltűnjön, az egykori Lengyel királyság a Varsói Főkormányzóság elnevezést kapta.[13] Közigazgatási és oktatási nyelvként bevezették az oroszt, az ortodoxia kiterjesztésével pedig a katolikus és az unitus egyház felszámolását tűzték ki célul.[14] A többi kisebbség nemzeti megújulására is hasonló oroszosítás volt a válasz. Vitathatatlan, hogy a nemzetiségek teljes bekebelezését kívánta ezzel megvalósítani az orosz vezetés.

A belső problémák ellenére az oroszokat folyamatosan hajtotta expanziós vágyuk. II. Sándor és külügyminisztere, Gorcsakov igyekeztek kivezetni a nemzetközi elszigeteltségből az országot, amelybe a krími háború után került.[15] Szövetségest kellett találni Európában, amelynek először a poroszok látszottak. Így a nyugati helyett a keleti terjeszkedés került az orosz külpolitika központjába. Gorcsakov ezt azzal magyarázta, hogy Ázsiában az orosz hatalom határain túl rendezetlenek a viszonyok és állandó belháború dúl, amely az orosz terület biztonságát veszélyezteti. Ezért ezeket a határterületeket el kell foglalni.[16] Közép-Ázsiára az oroszoknak valójában presztízs- és gazdasági okokból volt szükségük. Az amerikai polgárháború miatt akadozott a gyapotbehozatal, de az ázsiai területek meghódításával feleslegessé vált a gyapot importja, hiszen az most már az országon belül is megtermett. Ezt az ambiciózus külpolitikát látva talán meglepő lehet, hogy az oroszok képesek voltak lemondani Alaszkáról: 1867-ben 7 millió dollárért eladták az Egyesült Államoknak, mert már nem lelték benne semmi hasznukat.[17]

A hatalmi egyensúly megbomlása és az 1870-71-es porosz-francia háború alkalmat adott Gorcsakov hercegnek, hogy felszámolja az 1856-os párizsi béke rendelkezését, a Fekete-tenger partján az erődépítés és a flottatartás tilalmát. A nagyhatalmak ezt az igényét az 1871-es londoni konferencián fogadták el. Mivel a porosz vezetéssel létrehozott Német Birodalom az oroszok számára is potenciális fenyegetést jelentett, I. Vilmos, Ferenc József és II. Sándor létrehozták a „három császár szövetségét”. Az egyezség háborús konfliktus esetén előírta a konzultációt, illetve egy negyedik hatalom támadásakor a másik két állam semlegességét. A megállapodás, bár nem volt hosszú életű, Oroszország számára mégis előnyösnek bizonyult – távol-keleti ambíciói miatt.[18]

Nem mindenki értett egyet a „három császár szövetségével” orosz földön. A pánszlávizmus hívei helytelenítették az egyezményt, mert a Monarchiát tartották legfőbb riválisuknak a Balkánon, de az a szerződés következtében szövetségesükké vált. Eközben a pánszláv mozgalom azt hirdette, hogy az Orosz Birodalom feladata valamennyi szláv nép védelmezése, többek között azoknak a Balkánon élő szlávoknak a támogatása, akik a török uralom alól szabadulnának.[19] Ezt a célt voltak hivatva szolgálni az Oroszországban létrehozott szláv bizottságok, köztük az 1858-ban megalakult Szláv Jótékonysági Társulat Moszkvában, amely 1860-ban már szentpétervári szekcióval is rendelkezett. Ezek azonban még az orosz fensőbbséget hangsúlyozó szlavofil kezdeményezések voltak.[20] Az 1867-ben megrendezésre került moszkvai néprajzi kiállítás, amelyet második szláv kongresszusnak is szokás nevezni, már azt mutatta, hogy a szlavofília kezd átfordulni a pánszlávizmus irányába.[21] Közben új orosz konzulátusokat alapítottak a Balkánon, s igyekeztek nem csak a konzulátusok, hanem az orosz nevű diplomaták számát is növelni.[22] Danyilevszkij Oroszország és Európa című 1869-es műve volt az első komoly pánszláv összefoglaló munka, amely külpolitikával kapcsolatos teendőket javasolt.[23] Danyilevszkij az orosz terjeszkedést Kelet-Európára korlátozná, mégpedig egy szláv föderáció kialakításával, amely biztosítaná az oroszok európai hegemóniáját. A világ másik részét az Egyesült Államok uralná, s véleménye szerint ez a megosztott világuralom képes lenne fenntartani a világ harmonikus egyensúlyát.[24] A szláv föderáció tagjait viszont nem csatolná Oroszországhoz, mert akkor oroszellenes erőkké válnának, s nem a birodalmat támogató szövetségesekké.[25]

A pánszlávizmus és a kormányzat tökéletes együttműködéséről beszélhetünk az orosz-török háború kirobbantását illetően. 1877-ben az oroszok hadat üzentek az Oszmán Birodalomnak, látszólag a török elnyomástól szenvedő, s az ellen lázadó szerbek, bosnyákok és bolgárok védelmében, valójában viszont a területszerzés motiválta őket.[26] A pánszlávizmus megfelelő ürügyként kínálkozott, hogy az ázsiai hódítást szüneteltetve visszatérjenek az európai térnyeréshez. Hiába tudtak győzni azonban az oroszok, a San Stefanó-i békét módosító berlini kongresszus (1878. jún. 13. – júl. 13.) némiképp megváltoztatta Bulgáriával kapcsolatos elképzeléseiket. Ám az oroszok nem adták fel és aktívan kivették a részüket a bolgár politikában. Épp ezért ellenezték az engedélyük nélkül megvalósuló 1885-ös bolgár egyesülést. Bulgária szabadulni akart az orosz befolyástól, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy végül egy osztrák foglalta el a bolgár fejedelmi trónt. A bolgár ügy tehát orosz vereséggel és Bécs befolyásának erősödésével ért véget. Ráadásul Szerbia és Románia is Bécs szövetségeseiként léptek fel, amelynek köszönhetően a ’80-as években a Balkán legjelentősebb hatalmává egyértelműen a Monarchia vált. III. Sándor ezért 1887-ben elutasította a „három császár szövetségének” megújítását.[27]

Az európai sikertelenség után a birodalom ismét Kelet felé tekintett. A tengerszorosok megszerzése kudarcba fulladt, de a ’80-as évek végére egész Közép-Ázsia orosz kézre került, majd a Távol-Kelet meghódítása következett.[28] A terjeszkedés e irányával teljesen egyet értett az ún. eurázsiai irányzat: a doktrína hívei a pánszlávok európai térhódítása helyett Ázsia leigázását részesítették előnyben. Dosztojevszkij, Leontyjev és társaik szerint az Orosz Birodalom a tatár államiság örököse, s így az oroszok jellemükben legalább annyira ázsiaiak, mint szlávok. Az irányzat képviselői ebből kifolyólag Oroszország világuralmát nem Európán, hanem Ázsián keresztül kívánták megteremteni.[29]

A berlini kongresszust követően azonban olyan eszmék is születtek, amelyek kifejezetten ellenezték a terjeszkedő politikát. Pobedonoszcev a pánorosz izolacionizmus szellemében visszautasította az expanziót és a belső oroszosítást tűzte ki célul[30] az ortodox egyház segítségével. Szerinte Oroszország csak akkor maradhat fenn, ha autokratikus rendszere nem változik meg, s ilyen keretek között kell az államnak modern ipari hatalommá válnia.[31]

A vezető réteg, ha nem is azonosult teljes mértékben e koncepciókkal, bizonyára hatással voltak bel- és külpolitikájára egyaránt.

A fentebb említett teóriákon kívül számos más elmélet is született az orosz államban, épp ezért lehet a XIX. század második felét a doktrínák korának is nevezni.[32] A társadalmi erők harca az eszmék terén nyilvánult meg, azokat pedig hatásosan a sajtóban tárgyalhatták meg. Az újságok helyett eleinte a folyóiratok látták el az orosz olvasókat igényes, komoly cikkekkel – talán épp ezért múlták felül a nyugati periodikus kiadványokat.[33] A közvéleménnyel nem sokat törődött a kormány, de valahonnan mégis informálódni kellett és ennek a megbízható folyóiratok tettek eleget.[34] E sajtóorgánumok nagy tekintélyre tettek szert, amely vonzotta Oroszország legragyogóbb elméit és legműveltebb embereit, hogy publikálhassanak bennük.[35] Mindenféle ürügy kitalálásával azonban először a napilapokat, majd a folyóiratokat kezdte megszüntetni az Ignatyjev és Tolsztoj vezette sajtóügyi főigazgatóság. Olyan lapok semmisültek meg, mint a Szlovo vagy az Otyecsesztvennije zapiszki, amelyek nagy jelentőséggel és befolyással rendelkeztek Oroszországban.[36] Ez az önkényes tett nem éppen a Nyugathoz felzárkózni kívánó magatartást tükrözte, s nagyban kiváltotta a lakosság elégedetlenségét.

A nép és II. Sándor közt fokozódtak az indulatok, amely az ellene elkövetett 1881-es halálos merényletben teljesedett ki. Az új cár, III. Sándor szakított apja reformokat pártoló politikájával, s uralkodása alatt az autokrácia tetőfokára hágott. A cár elleni merénylet után megnőtt a III. ügyosztály jelentősége.[37] A szerv az állami intézmények felett állt, amely azt jelentette, hogy az összes miniszter és vezető köteles volt teljesíteni rendelkezéseit. A rendkívül hatékonyan működő ügyosztály feladata a politikai megfigyelés és nyomozás volt nemcsak bel-, de külföldön is.[38] Kiterjedt külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, s ágensei hasznos jelentésekkel látták el a cári hatalmat. Az ügynökök közt képzett értelmiségiek is előfordultak, ezt mutatja, hogy az oroszok mellett francia nyelvű jelentéseket is találtak.[39]

 

Konklúzió:

Oroszország, ahogy a többi európai nagyhatalom is a XIX. században, különböző területek felett kívánta kiterjeszteni fennhatóságát. Ezt hol Európa, hol Ázsia irányába próbálta véghezvinni, az aktuális politikai viszonyoktól függően. A keleti terjeszkedés sikeresebbnek bizonyult, mivel ott kevesebb ellenféllel kellett megküzdenie a területszerzésben. A Balkán és a tengerszorosok esetében viszont eltérő volt a helyzet, hiszen azokat más államok is érdekszférájuknak tekintették. Az expanziót eszmékkel támasztották alá. Az orosz vezetés nem vette figyelembe, hogy a soknemzetiségű birodalomban így is sok a konfliktus, s újabb területek meghódításával még több nemzetet kell majd kézben tartaniuk egy olyan században, amelynek alapvető sajátossága volt a népek nemzeti öntudatra ébredése.

II. Sándor reformjai a Nyugathoz való felzárkózás szándékát mutatták, de nem lehettek igazán sikeresek, mikor a fejlődés legfőbb hátráltatója, az autokrácia továbbra is fennmaradt az országban. A cár meggyilkolása még nagyobb elnyomást szült, holott ezt kellett volna felszámolni. Oroszország zártabb, különállóbb, speciálisabb eset volt bármely európai államnál, s ekkor talán még nem állt készen a valódi polgári átalakulásra,[40] amely a nyugati államok szintjére emelte volna.

A századfordulóra azonban ez mind sürgetőbbé vált.

 

Felhasznált irodalom:

§         Czövek István: Hatalom és közvélemény II. Sándor korában. Tanulmányok. Nyíregyháza, 2001, Bessenyei György Könyvkiadó.

§         Font Márta – Krausz Tamás – Neiderhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 1997, Maecenas.

§         Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó.

§         Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Budapest, 1992, Akadémiai Kiadó.

§         Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Budapest, 1997, Osiris Kiadó.

§         Sz. M. Sztyepnyak-Kravcsinszkij: Oroszország a cárok uralma alatt. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó.

§         David Warnes: Orosz cárok krónikája. Az Orosz Birodalom uralkodóinak története. Budapest, 2011, Móra Könyvkiadó.

§         Gudrun Ziegler: A Romanovok titka. Az orosz cárok története és végzete. Budapest, 1999, Gabo Kiadó.

 


 

[1] Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági változások és katonai konfliktusok 1500-2000. Budapest, 1992, Akadémiai Kiadó. 167. o. (A továbbiakban: Kennedy)

[2] Uo. 171. o.

[3] Uo. 166. o.

[4] Uo. 165. o.

[5] Gudrun Ziegler: A Romanovok titka. Az orosz cárok története és végzete. Budapest, 1999, Gabo Kiadó. 253. o. (A továbbiakban: Ziegler)

[6] Font Márta – Krausz Tamás – Neiderhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 1997, Maecenas. 367-368. o. (A továbbiakban: Oroszország története)

[7] David Warnes: Orosz cárok krónikája. Az Orosz Birodalom uralkodóinak története. Budapest, 2011, Móra Könyvkiadó. 177. o. (A továbbiakban: Warnes)

[8] Ziegler, 269. o.

[9] Kennedy, 166. o.

[10] Oroszország története, 378. o.

[11] Uo. 376. o.

[12] Uo. 392. o.

[13] Uo. 394. o.

[14] Uo. 395. o.

[15] Warnes, 181. o.

[16] Oroszország története, 399. o.

[17] Uo. 400. o.

[18] Uo. 384. o.

[19] Warnes, 185. o.

[20] Oroszország története, 385. o.

[21] Uo. 386. o.

[22] Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó. 74. o. (A továbbiakban: Gecse)

[23] Uo. 103. o.

[24] Uo. 106. o.

[25] Uo. 109. o.

[26] Warnes, 185. o.

[27] Ormos Mária – Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Budapest, 1997, Osiris Kiadó. 163-164. o.

[28] Gecse, 147. o.

[29] Uo. 148. o.

[30] Uo. 150. o.

[31] Uo. 153. o.

[32] Uo. 103.

[33] Sz. M. Sztyepnyak-Kravcsinszkij: Oroszország a cárok uralma alatt. Budapest, 1988, Európa Könyvkiadó. 369. o.

[34] Uo. 371. o.

[35] Uo. 373. o.

[36] Uo. 370-371. o.

[37] Czövek István: Hatalom és közvélemény II. Sándor korában. Tanulmányok. Nyíregyháza, 2001, Bessenyei György Könyvkiadó. 119. o.

[38] Uo. 118. o.

[39] Uo. 121. o.

[40] Oroszország története, 401. o.