Horváth Bendegúz

Az orosz és osztrák-viszony és hatása a magyar és az osztrák társadalomra, valamint a bécsi külpolitikára 1849 és 1867 között

            1848-1867 között számos változás ment végbe Európa területén. A Habsburg Birodalom „Európa csendőrével” karöltve elfojtotta a ’48-as forradalmi hullám utolsó lángját a magyar szabadságharc leverésével. Az ezt követő években a két monarchikus birodalom között a harmónia nem állandósulhatott. A bécsi kongresszus után az Orosz Birodalom vált a fő kontinentális hatalommá Európában. Birodalmi politikájában egyre komolyabb szerepet kapott a Török Birodalom kárára való terjeszkedés, és a közép-európai hegemónia megszerzése, amely közvetlen feszültséget teremtett a Habsburg Birodalommal. A krími háború, a cári Oroszország ez irányú terjeszkedését szolgálta volna. A konfliktust lezáró párizsi béke a külpolitika alapvető változását hozta el a kelet-közép-európai térségben. Dolgozatomban ennek a problémának, és az

azt övező társadalmi hatásoknak a bemutatására törekszem.

1848/49; az intervenció és az azt követő évek

A magyar szabadságharc leverésére vonatkozó jogi alap még 1833-ben született meg a münchengraetzi egyezménnyel, amely felújította az 1820-as troppaui egyezményt, lehetőséget adva a katonai beavatkozásra. A Szent Szövetség létrejötte után 18 évvel, Oroszország és Ausztria megújította és megerősítette összefogását, így 1833–ban a münchengraetzi szerződésben kölcsönös katonai segítségnyújtásról hoztak döntést. A szerződés szerint, ha bármelyiküket külső vagy belső reakció - forradalom, vagy külső támadás – éri, akkor egymást kölcsönösen segítik. Ferenc József 1849-ben e szerződésre hivatkozva kért segítséget I. Miklós cártól. A kortársak már 1848-ban jelezték Oroszország várható lépését. I. Miklós húzódozását jól példázza az alábbi idézet: „Bevallom, nagyon nem akaródzik az egész dologba beavatkozni. Az eddig tapasztaltakhoz hasonlóan csak irigységre, rosszakaratra és hálátlanságra számítok, és igazán nem avatkoznék be, ha a saját ingem nem volna hozzám közelebb, ha az ügy nem érintene közelebbről[1]”. Azonban a cár nem nézte jó szemmel a lengyel generálisok magyarországi sikereit. Attól tartott, hogy Lengyelországban is ragadós lesz a magyar példa. Osztrák részről az első kísérlet a cár katonai támogatásának megszerzése Windisch-Grätz hercegtől indult ki, még 1848 júliusában. Az oroszok 1848 nyarán fokozták a mozgósítást, így a hadsereg létszáma elérte a 400 ezer főt. Az orosz támogatásnak azonban voltak ellenzői is. A kormány tagjai közül Bach, Stadion, Krauss vagy Wessenberg - volt külügyminiszter és miniszterelnök - elsősorban a presztízsveszteség s a beavatkozás belpolitikai következményei miatt. I. Miklós ragaszkodott ahhoz, hogy Ferenc József hivatalosan kérje segítségét. Erre 1849. május 1-én került sor, részben Kübeck báró nyomására. Ferenc József végül saját kezű levelével kérte a cár segítségét. Ami Londont illeti, Palmerston angol miniszterelnök azt mondta az oroszoknak, hogyha kész helyzetet teremtenek Magyarországon, akkor sajnálkozni fog, de tiltakozni nem.[2] Az oroszokat a dinasztikus szolidaritás, a magyar katonai sikerek teremtette veszély, s lengyelek részvétele mellett a magyar szabadságharcban az is motiválta, hogy a német kérdésben is rendet tehetnek. 1849 májusában az orosz seregek betörtek Magyarországra, majd augusztusban a honvédek Világosnál, a cár előtt, letették a fegyvert. A cár az intervencióval igyekezett lekötelezettjévé tenni a Habsburg Birodalmat. Oroszország egy olyan ábrándot kergetett, hogy a nagyhatalom, melynek segítséget nyújtott, majd megajándékozza egy későbbi segítségnyújtással.

A Habsburgok sikere orosz segítséggel született meg, és az oroszok barátságának állandósulásán múlott. Az ezután felálló Bach-rendszert a németek működtették, de nem a német nacionalisták. Schwarzenberg külpolitikájának is ez volt a meghatározó eleme. 1849 augusztusától Ausztria minden erejét a németországi ügyek felé fordította. Bruck megnyerte Schwarzenberget a „hetvenmilliós birodalom” gondolatának, ami az összes német és osztrák terület Habsburg-uralom alatti egyesítését jelentette volna. Schwarzenberg gazdaságilag és politikailag centralizált, és egész Németországon uralkodó Ausztriát akart létrehozni. Célja az volt, hogy a Habsburg Birodalmat egy újjászerveződő Német Konföderációba terelje.[3] Az osztrák miniszterelnök Ausztriát be akarta léptetni a Zollvereinbe és a Német Szövetségbe. Ezzel kívánta biztosítani Ausztria hegemóniáját a 70 milliós népesség felett. Tervezetében Ausztria megtarthatta volna különállását, és a német uralkodókat is trónjukon hagyta volna. Schwarzenberg a létrehozandó államalakulatot egyszerűen Mittel-Európának (Közép-Európának) nevezte.

Természetesen Oroszország érdekeivel is ellentétes volt ez az elképzelés. I. Miklós a hesseni válság[4] idején kijelentette, hogy a németországi status quo megváltoztatását nyílt agressziónak tekinti. A figyelmeztetés Poroszországnak szólt, de Ausztria is értett belőle. A „hetvenmilliós birodalom” gondolata az 1851-es drezdai konferencián megbukott.

A forradalmak után az orosz hatalmi túlsúly nagyobb volt Európában, mint a bécsi kongresszus óta bármikor máskor. A cári Oroszország a bécsi kongresszus óta vitathatatlanul a kontinentális Európa vezető hatalmassága volt.[5] Új távlatok nyíltak Közép-Ázsiára és a Távol Kelet felé is.[6] I. Miklós 1844-ben Londonban fejtette ki először a „Európa beteg embere” koncepcióját a Török Birodalommal kapcsolatban. A keleti kérdés az európai diplomáciának mindig adott valamilyen munkát. Az 1840-es években Oroszország egyre nyíltabban távolodott a közel-keleti „status quo” politikájától, és kezdett visszatérni a felosztási tervekhez. A cár már ekkor azt ajánlotta az angol konzervatívoknak, hogy osszák fel egymás között a Török Birodalmat. I. Miklós először Hamilton Seymour angol nagykövetnek vetette fel a Török Birodalom felosztását. Eszerint Moldva és Havasalföld orosz protektorátus alá került volna, Angliának Egyiptomot és Krétát ajánlotta. Az ajánlatot 1852-ben ismét elutasították: I. Miklós ekkor a fegyverekre bízta a döntést. Miklós úgy gondolta, hogy egy esetleges háború megmarad orosz-török viszonylatban, mivel Anglia és Franciaország együttműködése a francia rendszerváltás miatt nem valósítható meg.[7] Az orosz diplomácia a bonapartista államcsínyt éppen csak végrehajtó Franciaországot külpolitikai értelemben akcióképtelennek tartotta, az ugrásra kész Angliát, francia segítség nélkül, pedig fogatlan oroszlánnak gondolta.[8] Arról viszont meg voltak győződve, hogy Ausztria biztos és lekötelezett szövetségese Oroszországnak.

A krími háború

Oroszország a negyvennyolcas forradalmakban játszott szerepét, közép-európai megerősödött pozícióit, valamint a francia rendszerváltás során előállított bel- és külpolitikai problémákat kihasználva próbálta meg a maga javára rendezni a keleti kérdést. A konfliktus a Balkánon 1852/53-ban tört ki, mikor Ausztria beavatkozott Törökország és Montenegró konfliktusába.[9] Végül Montenegró csak Ausztria közbenjárásával tudta megvédeni területének integritását. Mivel az angolok elutasították a felosztási tervezetet, így az oroszok először a vallási kérdést élezték ki. Menysikov herceget Konstantinápolyba küldték, ahol a katolikus-ortodox viszály rendezését kérte, valamint annak elismerését a szultántól, hogy a birodalom 12 millió ortodox alattvalójának a protektora az orosz cár. A szultán ezt elutasította, mire Oroszország megszállta a román fejedelemségeket, ami ellen Ausztria határozottan tiltakozott. Mielőtt erre sor került volna, felajánlották az osztrákoknak Boszniát és Hercegovinát. Bécs az ajánlatot elutasította, mivel attól tartott, hogy a franciák kellemetlen helyzetbe hozzák Itáliában. A dunai fejedelemségek megszállása ellentétes volt Ausztria hatalmi érdekeivel, ugyanis Bécsben nem kívántak erős orosz befolyással számolni a Balkánon. Ekkor derült ki, hogy az orosz diplomácia elszámította magát. Az eltervezett lokális orosz-török háború helyett ugyanis egy európai háború körvonalazódott.

Az orosz-török háború 1853. november 4-én vette kezdetét. Ezt követte Franciaország és Nagy-Britannia hadüzenete 1854. március 27-én. Ettől kezdve beszélhetünk európai háborúról, amelynek fő hadszíntere Szevasztopol lett.[10] A nyugati hatalmak számára a leghatékonyabb szövetséget a közép-európai hatalmak jelentették, ezért megpróbálták Ausztriát és Poroszországot is bevonni a háborúba, hogy az oroszokat a háború feladására kényszerítsék. A krími háború döntéskényszerbe hozta Ausztriát. Mivel képtelen volt választani kelet és nyugat között, a „tetszhalál” állapotába került.[11] A kérdés megosztotta az osztrák kormányzatot. Bach egyenesen azt követelte, hogy Ausztria vegyen részt a háborúban a nyugati hatalmak oldalán, ezzel növelve Bécs jelenlétét a Balkánon. Radetzky és katonái még emlékeztek az 1849-es orosz segítségre, ezért tárgyalni akartak a Balkán felosztásáról. Buol-Schauenstein külügyminiszter nem kívánt belépni a háborúba, elegendőnek tartotta azt a fenyegetést is, ha Ausztria mozgósít. Végül Buol álláspontja érvényesült: Bécs a „fegyveres semlegesség” álláspontjára lépett.[12] Az osztrákok el kívánták kerülni a katonai konfliktust, ezért született meg 1854. augusztus 8-án Bécs és a nyugati hatalmak közt a bécsi négy pont.  Ebben kötelezték Oroszországot a román fejedelemségek kiürítésére. Kimondták, hogy a Fekete-tenger szorosaira vonatkozó 1841-s szerződést revideálják. A harmadik pont a törökországi keresztények kollektív védelmét jelentette, vagyis Oroszország csak az európai hatalmakkal együtt, vagyis tőlük nem függetlenül gyakorolhat protektori jogokat az Oszmán Birodalom területén élő pravoszlávok felett. A negyedik pont pedig a dunai hajózás szabadságáról szólt. Ausztria távolmaradása annyit jelentett, hogy a szárazföldön nem lehetett frontot nyitni Oroszország ellen. Az oroszok még augusztusban elutasították a bécsi négy pontot.

December 2-án Ausztria egy defenzív szövetséget kötött a nyugati hatalmakkal, amit diplomáciai eszközként akartak az oroszok ellen használni, mivel a korábbi mozgósítások nem törték meg Oroszország lendületét. Még ekkor, decemberben Ausztria Franciaországgal írt alá egy egyezményt az itáliai status quo fenntartásáról.[13]

1855. március 2-án meghalt I. Miklós, akit fia, II. Sándor követett a trónon. Pétervár elfogadta a bécsi négy pontot, majd a békét egy bécsi konferencián kezdték meg előkészíteni. A jóval keményebb békefeltételek hatására a tervezetet az oroszok elvetették. Cavour piemonti miniszterelnök az olasz egyesítés ügyét nagyhatalmi támogatáshoz kívánta kapcsolni. A tehetetlen nyugati diplomáciát végül a szárd lépés vezette ki a zsákutcából. Szárd részről egy 15 ezres hadsereggel indult meg a támadás Oroszország ellen. A konfliktus elhúzódására reagálva Buol ultimátumot adott az oroszoknak. E döntésnél kétségtelenül szerepet játszott a szárd kártya kijátszása is, oly módon, hogy 1855 őszén III. Napóleon Párizsba invitálta Viktor Emánuelt. Az ultimátumot a cár elfogadta[14]. A háborút lezáró kongresszus Párizsban ült összes 1856. február 25-én, s a békeszerződést március 30-án írták alá. A párizsi kongresszus a bécsi négy pont értelmében a Török Birodalmat a nagyhatalmak garanciája alá helyezte.[15] A legfájóbb döntés Oroszországra nézve a Fekete-tenger semlegesítése volt: ennek értelmében egyik part menti állam sem tarthat hadiflottát a tengeren, sem fegyverraktárakat a kikötőiben. Anglia így kiszorította az oroszokat Közép-Európából és képes volt fenntartani a Török Birodalom területi integritását. Ezzel az 1815 óta zajló angol-orosz vetélkedő London győzelmével ért véget.[16] A konfliktus során kiderült, hogy Oroszország hagyományos partnereire, Poroszországra és Ausztriára sem számíthatott. A keleti kérdés az osztrák-orosz viszony Achilles-sarka volt, már Metternich idejében is.

A krími háborúban Oroszország nem szenvedett katasztrofális vereséget. Kihatásaiban és következményeiben mégis fordulópontnak számított. Ha nem is mért döntő csapást a cárizmus rendszerére, Oroszország európai hegemóniájának véget vetett.  A krími háború a modernitás győzelme volt az elmaradottság felett, s ez utóbbit Oroszország képviselte. A hadsereg fegyverzete elavult volt, az utánpótlás – a vasútvonalak hiányában – csapnivaló, az ország pénzügyi helyzete pedig katasztrofális. A hadsereg vezetését belső konfliktusok bomlasztották. A háború nyilvánvalóvá tette Oroszország elmaradottságát. Az angol-francia támadás a Krím- félszigetre, az Orosz Birodalom egyik sebezhető pontjára összpontosította a harcokat, ahol a cár képtelen volt az inváziót feltartóztatni. Az orosz rendszer, mint egységes egész képtelen volt teljesíteni az előtte álló feladatot. A gazdaság katasztrofális helyzete, az utánpótlás gyengeségei, a hadsereg vezetése és a hadiflotta állapota előrevetítette Oroszország háborús vereségét. A krími háború során Oroszország 480 000 emberét vesztette el. A birodalom önérzetét a vereség jócskán aláaknázta. Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg így fogalmazott a kialakult helyzettel kapcsolatban: „gyengébbek és szegényebbek vagyunk az elsőrendű hatalmaknál, nemcsak anyagiakban, de szellemi eszközökben is”.[17] Ez a tudat radikális változásokra ösztönözte a cárt és környezetét.

Az Orosz Birodalom a krími háború után

A krími háború az orosz kortársakat minden addiginál nagyobb erővel döbbentette rá Oroszország elmaradottságára. A hivatalos népiség vezető ideológusa Pogogyin 1853 decemberétől hangoztatta az Ausztriával való leszámolás szükségességét. A szlavofil Homjakov is az Ausztria-ellenes terjeszkedést szorgalmazta. Konsztantyin Akszakov először 1854-ban írt Ausztria lerombolásának szükségességéről. Akszakov már 1849-ben kezdett nagy jelentőséget tulajdonítani az Ausztriában élő szlávoknak. A krími háború után II. Sándor „glasznosztyot”, azaz nyilvánosságot, reformokat sürgetett.[18] A glasznoszty kedvező körülményeket teremtett az orosz sajtó számára. A külpolitikai kérdésekben többnyire szabadon lehetett írni.

II. Sándor Alekszandr Gorcsakovot nevezte ki külügyminiszternek. Gorcsakov a krími háborút követően az „összpontosítás” szükségességét hangsúlyozza. Programjának alapgondolatát a Feljegyzés Oroszország politikai kölcsönviszonyairól c. munkában taglalta. A külpolitikai „oroszabbá tétele” érdekében a diplomáciai apparátusban orosz nevű diplomatákat igyekeztek fontosabb pozíciókba ültetni.[19] A Balkánon új orosz konzulátusokat nyitottak, növelték az orosz diplomaták számát.

A szlavofilok fiatalabb nemzedéke – Ivan Akszakovval az élen – az új Európában a szláv népeket tartotta a legjelentősebb erőnek. Akszakov az új európai rend kialakításában a központi szerepet az elszórtan élő szlávoknak szánta. Ezzel kialakult a pánszlávizmus etnocentrikus változata. Fő ellenségnek Akszakov a németeket tartotta. Szerinte „Oroszországnak a szláv nemzeti célokkal kell követnie, és nem szabad másokkal törődnie”.[20]

II. Sándor 37 évesen lépett a trónra. Az új cár tisztában volt azzal, hogy a jobbágyfelszabadítás a kor követelménye.[21] 1861. február 19-én írta alá a jobbágyfelszabadítást hírül adó manifesztumot. Borisz Csicserin államjogász így fogalmaz: „Sándor végrehajtotta az orosz történelem legnagyobb tettét”.[22] Az elkövetkezendő évtizedekben a vasútépítés és az iparosítás is jóval több figyelmet kapott II. Sándortól. Az 1860-as évektől kezdve a szén-, a vas- és az acéltermelés, és a jóval nagyobb vállalkozások kerültek előtérbe. A közigazgatási reform keretében létrehozták a zemsztvokat, vagyis a kormányzóságokban helyi önkormányzatot vezettek be. Átalakították a központi irányítást is: az országot katonai körzetekre osztották.[23] 1865 áprilisában tovább enyhítettek a cenzúra szorításán is. Ennek következtében Mihail Katkov  óriási befolyásra tett szert.[24] A reformok az államirányítás jobb működtetése érdekében hozták, és azok óriási lendületet adtak az ország fejlődésének. Mindez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy Oroszország javítson hatalmi pozicióin a párizsi béke után. A reformokat ugyanakkor nagyfokú elégedetlenségi hullám is kísérte, mely során az orosz értelmiség radikalizmusa napról napra nőtt.[25] Az 1863-ban kitörő lengyel felkelés során azonban az orosz társadalom végül a hatalom mellé állt, és kibékítette a kormánnyal az egész művelt társadalmat.

Oroszország a krími háború után Franciaországhoz kezdett közeledni. Közeledési szándékait Párizs is kinyilvánította. Emellett nem felejtették el Ausztria „hálátlanságát”, a krími háború idején elkövetett, általuk feltételezett, „árulását”.[26]

III. Napóleon külpolitikája, az hogy a soknemzetiségű birodalmak, a Habsburg Monarchia és a Török Birodalom meggyengítése érdekében a nemzeti törekvéseket támogatta, egybeesett Oroszország terveivel. Gorcsakov gyűlölte a Monarchiát. Diplomáciailag fontos volt az 1857-es stuttgarti találkozó II. Sándor és III. Napóleon között. Együttműködésüknek végül a lengyel felkelés vetett véget. Ennek során Poroszország volt az egyetlen olyan európai hatalom, amely a lengyel felkelőkkel szemben maradéktalanul támogatta az orosz kormányt.

Az orosz terjeszkedési politika figyelme hamarosan Ázsia felé fordult. 1867-ig a következő területeket szerezte meg az Orosz Birodalom e régióban: Amur vidéke, Kelet/Nyugat-Kaukázus, Taskent. Voltak az orosz külpolitikának a terjeszkedéssel ellentétes lépései is: 1867-ben Oroszország eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak 7 millió 200 ezer dollárért. [27]

 Ausztria a krími háborútól a lengyel felkelésig

A krími háború után Ausztria „barátok” nélkül maradt: a Habsburg-állam számára véget ért a viszonylagos külpolitikai biztonság időszaka.

Oroszország a saját vereségének okát jelentős mértékben az osztrák ultimátumnak tulajdonította.[28] A háborút 1856-ban lezáró párizsi kongresszus helyválasztásában és szellemiségében is a bécsi rendszer végét jelentette. Európa boldogult Ausztria segítsége nélkül is. Franciaország és Oroszország, az egykori ellenségek összefogásra készültek Ausztria ellen. Ausztria 1856-os külpolitikai kudarcát csak tetőzte az 1857-es gazdasági válság.[29] Elkezdődött a katonai abszolutizmus leépítése. Elszigetelődése arra sarkalta III. Napóleont, hogy megvalósítsa hegemóniáját Olaszországban. Buol végül a nagyhatalmaktól kért segítséget, azonban már senki sem hitt az „osztrák missziókban”. Oroszország is szívesen látta volna Ausztria vereségét.

1856-ban II. Sándor és Gorcsakov készen állt az együttműködésre Franciaországgal a „hálátlan” és „hitszegő” Ausztria ellen. A barátkozás már 1858-ban meghozta gyümölcsét: Moldva és Havasalföld Ausztria nagy megrökönyödésére Román Fejedelemséggé alakult.[30] Péterváron a franciák itáliai vállalkozásai ellen sem kívántak fellépni: az 1859-ben létrejött egyezmény értelmében Oroszország semlegességre kötelezte magát egy itáliai konfliktus esetében, sőt egy esetleges osztrákellenes fellépést is kilátásba helyeztek.

A krími háború után Ausztria nem tudott katonai támogatást szerezni a többi nagyhatalomtól az itáliai és a németországi status quo biztosításához, így az 1860-s évekre mindkét színtérről kiszorították. A Habsburg-hadsereg jól tükrözte a birodalom etnikai megosztottságát.[31] Azzal, hogy Piemont csapatokat küldött az oroszok ellen, Franciaország hagyományosnak nevezhető támogatása mellett elnyerte Nagy-Britannia rokonszenvét is. Ausztria ezzel szemben elveszítette Oroszország támogatását, és szembekerült Poroszországgal is a német egység kérdésében. Az 1859-ben kirobbant itáliai konfliktusban ezért Ausztria ugyanúgy egyedül maradt, mint Oroszország 1854/55-ben.[32] A villafrancai békét követően Ausztriának csupán Lombardiát kellett feladnia.[33] Az 1859-es háború idején a Bach-féle bürokrácia és a belőle kiinduló külpolitika hitelét vesztette. A solferinói vereség után Buolt, Bachot, Kempent és Grünnét eltávolították. A külpolitikai vezetését Bernhard Rechberg gróf vette át.[34] Bachot Goluchowski váltotta. Kinevezése az első jele annak, hogy a Habsburgok törekedtek a lengyel arisztokráciával való kiegyezésre is.[35]

Solferino után az osztrák külpolitika a konzervativizmustól eljutott a liberalizmusig, majd vissza. Az Októberi Diploma a régi konzervatív nemesség győzelmét hozta. Arra találták ki, hogy Ferenc József az 1860-as varsói találkozón határozott konzervatív látszatot kelthessen, felélesztve a forradalmak ellen fellépő Szent Szövetség szellemét. A találkozó kudarcot hozott: Oroszországot és Poroszországot nem lehetett újra megnyerni egy új metternichi rendszer számára. Mindkét állam a liberalizmussal kacérkodott. II. Sándor csak úgy volt hajlandó felújítani kapcsolatait Ausztriával, ha cserébe engedményekhez jut Romániában és a Fekete-tengeren. Erre viszont Ausztria nem volt kapható. Ausztria utolsó menedéke a német liberalizmussal kötött szövetség volt: a „hetvenmilliós birodalom” ellensúlyozná Oroszországot a Balkánon, a német nacionalizmusra való hivatkozás pedig háttérbe szorítaná Poroszországot Németországban. Anton von Schmerling államminiszter célja az volt, hogy megnyerje a németeket közép-európai tervezetének. A németek maradék aggályait is megszüntette. Parlamentet adott nekik, külpolitikaként pedig a „hetvenmilliós birodalmat” állította elébük.[36] Schmerling alapvetően német államnak állította be a birodalmat. Ennek logikus következménye az lett, hogy Ausztria bejelentette igényét a németországi vezető szerepre. Az 1863-as frankfurti gyűlésen kérte Ausztria a felvételét a Zollvereinbe, amit Poroszország visszautasított. Ezzel Schmerling minden illúziója szertefoszlott.   

A lengyel felkelés és a dán konfliktus

A lengyel felkelés is elidegenítette Oroszországot Ausztriától. Ausztria sikertelenül próbálkozott a lengyeleknél, de mégsem működött együtt teljes odaadással, a nyugati hatalmakkal, Angliával és Franciaországgal. Ezzel elszalasztotta az utolsó esélyt is az elszigetelődés elkerülésére.[37] Az 1863 januárjában meginduló felkelés mellé III. Napóleon Franciaországa állt. Napóleon nagyszabású területi átrendeződéseket kívánt végrehajtani: Ausztriát arra kérte, hogy mondjon le Velencéről és Galíciáról, e veszteségekért cserébe Moldvát és Havasalföldet kapta volna. A belső gondokkal küzdő Ausztria végül nem mert partnerül ajánlkozni. Oroszország engedményekre szánta rá magát a felkelés kérdésében, majd a felkelők egy része számára amnesztiát helyezett kilátásba. Az év végére III. Napóleon egyedül maradt, kongresszusi javaslata általános elutasításba ütközött. Poroszország már a konfliktus elején jelezte, hogy szükség esetén kész a katonai segítségnyújtásra is, vagyis Bismarck a lengyel felkelés idején határozottan a cár oldalára állt.  1863 februárjában porosz-orosz megállapodást írtak alá Pétervárott, mely jogot adott a cári haderőnek arra, hogy porosz területeken is katonai akciókat hajtson végre.[38]  Az egyezménynek is köszönhetően 1864 tavaszára az orosz csapatok minden lengyel ellenállási gócot felszámoltak. Felkelésük nemzeti szempontból csak az addig is érvényesülő oroszosítás politikájának erősödéséhez vezetett. [39]

Az orosz uralkodóházat családi szálak kötötték a dán dinasztiához, ennek ellenére mégsem avatkozott bele az 1864-ben kitörő schleswig-holsteini konfliktusba. II. Sándor így viszonozta Bismarck a lengyel felkelés idején tett jószolgálatait. A schleswig-holsteini konfliktus során Rechberg és Bismarck megszövegezte a Schönbrunn-egyezményt, amely egy „forradalomellenes” szövetséget hívott életre. Az egyezség szerint Ausztria ismét hegemóniára tehet szert Olaszországban. Ennek az ára az lett volna, hogy Ausztria elismerje Poroszország egyenlőségét Németországban, ezt viszont Ferenc József visszautasította. 1864-ben a két hatalom még együtt harcolt Schleswig és Holstein birtoklásáért. 1865-ben írták alá a gasteini egyezményt, amelynek értelmében Schleswiget porosz, Holsteint osztrák fennhatóság alá helyezik.[40] Ez volt azonban az utolsó közös fellépésük, és egyben a közöttük kirobbanó katonai viszály kiindulópontja is. 

1864 augusztusára Rechberg politikája kudarcot vallott, az új külügyminiszter Mensdorff lett. Mensdorff abban hitt, hogy a dinasztiának meg kell védelmeznie nagyságát, és ha kell, akkor méltósággal bukjon el.[41]

A német egység kérdése, a kiegyezés

A hatvanas évek elején a schmerlingi rendszer a legszorosabban összefüggött azzal, hogy a centralizált szerkezetű és belsőleg megszilárdult Ausztria megszerezze a vezetést a német államok felett és kialakítsa a nagynémet egységet. 1863-ban a frankfurti gyűlésen a Német Szövetség Ausztria által kezdeményezett reformját kellett volna tető alá hozni, azonban Ausztria kísérlete ismételten elbukott. Gorcsakov szerint, Oroszországnak semmi oka nincs arra, hogy Poroszország növekedését megakadályozza.[42] Az angolok is érdekeltek voltak egy megnagyobbodott Poroszország létrehozásában, mely képes Franciaországot ellensúlyozni. Az 1866-os königgrätzi csatát Ausztria jelentősebb szövetséges nélkül vívta. Az osztrák vereség után Bismarcknak szüksége volt Ausztriára. Olaszország, és az orosz terjeszkedési politika hívei viszont rossz néven vették Ausztria létezését is. Mindenki más Ausztria fennmaradását akarta.

Az 1866-ban elszenvedett vereség és az a tény, hogy Ausztria kiszorult a Német Szövetségből, valamint Velence elvesztése után Itáliából, új fejezetet nyitott Ausztria történetében. Vezetői, a prágai béke megkötése után, lemondtak a korábbi nagyszabású nagyhhatalmi ambíciókról. A külpolitikai kudarcok után elodázhatatlanná vált a Monarchia belső békéjének megteremtése. Ezért Ferenc József hajlott, arra hogy elfogadja új külügyminisztere, Friedrich Beust érvelését, melyben a Monarchia szilárd talapzatra helyezését sürgette. Beust meg tudta győzni a német revánsra vágyó uralkodót, hogy minden további lépés elengedhetetlen belpolitikai feltétele a kiegyezés. A dualista birodalom a két „vezető nemzet” alkotmányos törekvéseinek egyeztetéséből született meg. A megelőző két évtized tapasztalatai és az erőviszonyok megváltozása mind az osztrák, mind a magyar félt az engedmények útjára vezették. Ferenc József a magyarokkal való kiegyezésben látta birodalma bel- és külpolitikai helyzetének konszolidálását, és Ausztria nagyhatalmi helyzetének későbbi visszanyerését.[43] A kiegyezés eredményeként 1867-ben elismerték a magyarságot államalkotó nemzetnek, majd Andrássy Gyula miniszterelnök vezetésével megalakult a magyar történelem harmadik felelős kormánya.