Gecse Géza: Eurázsia expanziója, avagy Oroszország európai ambíciói–Janusz Bugajski Vlagyimir Putyin „fagyos pragmatizmusáról” Külügyi Szemle, 2010. tél /174.–184.

Eurázsia expanziója, avagy Oroszország európai ambíciói
– Janusz Bugajski Vlagyimir Putyin „fagyos pragmatizmusáról”

Janusz Bugajski egy varsói történészkonferencián 2009.február 21-én.

A Szovjetunió felbomlása és Oroszország megalakulása óta vita[1] folyik arról, hogy mikor és mennyiben számított Oroszország, illetve a Szovjetunió birodalomnak?[2] Aztán – de ettől nem függetlenül – mennyiben és mikor volt például a cári Oroszország nemzetállamnak tekinthető?[3] Nem kevesen ugyanis a cári Oroszország nemzetállami jellegét is tagadják, ráadásul úgy, hogy a birodalmiságban vélik felfedezni a nemzetállami logikával szembeni jegyeket.[4]

Megint mások úgy látják, hogy szükségtelen azon vitatkozni, hogy Oroszország birodalom volt-e, hiszen Nagy Péter óta az állam hivatalos nevében is szerepelt az impérium, pontosabban az imperija szó, azonban a cárok országa – állítják – orosz nemzetállamnak a szó klasszikus értelmében már csak azért sem tekinthető, mivel az oroszok csak a fehéroroszokkal és az ukránokkal alkottak többséget, egyébként az ország legnagyobb számú, 44 százalékos kisebbségét alkották.[5] Jelentős mértékben ez volt az oka annak, hogy a 19. század második felében voltak ugyan kísérletek a birodalom orosz nemzetállammá alakítására, ám ezek a kezdeményezések – különböző okok miatt – alapjában véve legfeljebb csak részben jártak sikerrel.

Az 1917-es bolsevik forradalom egészen 1933–34-ig radikálisan szakított a cárok asszimilációs és orosz birodalmi politikájával. Moszkva vezetői ekkor alapvetően a nemzeti, nemzetiségi elvet vették figyelembe, aminek része volt az is, hogy gátat vetettek nemcsak az orosz nacionalizmus elburjánzásának, hanem érvényesülésének is.

Vita nem is erről, sokkal inkább arról van, hogy orosz nemzetállamnak tekinthető-e a későbbi évek Szovjetuniója, illetve ha igen, akkor mikor és mennyiben vált vagy változott nemzetállammá? Kinek, illetve kiknek az állama is volt a Szovjetunió a valóságban – különösen Sztálin halála után? Bár kézenfekvőnek tűnik, de nem egyszerű a válasz arra a kérdésre sem, hogy a második világháború befejezése után, amikor Moszkva a kétpólusú „világrend” egyik tartóoszlopává vált, és történelme során először lett globális tényező, meddig számított szuperhatalomnak, és mikortól kezdve nem?[6]

Mindenesetre mára abban inkább közmegegyezés alakult ki, hogy Mihail Gorbacsov színre lépésétől kezdve – bár formailag a birodalmi jegyekből sok mindent megőrzött a Szovjetunió – valójában azonban már nem volt birodalom. Nem egyszerű megmagyarázni e folyamatot, mint ahogy azt sem, hogy 1991 decemberében miért az oroszok adták meg a kegyelemdöfést a szovjet államiságnak.

Jelcin hatalomra kerülését követően a gazdaság szétzilálódásának lehettünk a tanúi, s az egykori birodalmi magállam, Oroszország lakói csak Putyin 1999–2000-es hatalomra jutása után tapasztalhatták meg, hogy az elbizonytalanodásnak vége.

Ezért kezdi a washingtoni székhelyű Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (Center for Strategic and International Studies) kiadványa bevezetőjét azzal, hogy meghatározza: melyek voltak „a depresszió évei után” az új orosz elnök, Vlagyimir Putyin nevéhez kapcsolt politika jellemző jegyei. A szerző Janusz Bugajski, aki egyébként az intézet Új Európai Demokráciák Projektjének (New European Democracies Project) igazgatója, 2004-ben Putyin politikájáról már írt könyvet Cold Peace: Russia’s New Imperialism, azaz Hideg béke: Oroszország új imperializmusa címmel.[7] Az amerikai történész lengyel szülei megtapasztalhatták, milyen volt a szovjet lágerrendszer, s alighanem ezzel magyarázható a kitüntető figyelem, amelyben Bugajski könyveiben a Szovjetuniót, illetve Oroszországot részesíti.

E könyvében nincs utalás arra, hogy az életének egy részét a Szabad Európa Rádiónál, illetve a BBC-nél eltöltő Bugajski utószavának dátuma miért éppen 2008. október 23., vagyis van-e köze a magyar 1956-hoz, vagy csupán a véletlen hozta-e úgy, hogy október 23-án zárta le a kéziratot. Az viszont – amint arról a borító is tanúskodik – egyértelmű, hogy megírásához a döntő impulzust a 2008. augusztusi orosz–grúz háborús konfliktus adta. „Te leszel a következő!” A Tbiliszi utcáin tüntetők ezt a mondatot adták a vörösgárdista egyenruhába bújtatott Putyin szájába, aki a plakátról mutatóujját szegezi mindazokra, akik a kötetet a kezükbe veszik.[8]

Könyve bevezetőjét Bugajski egyébként Putyin rendszerének meghatározásával kezdi: szerinte a mai orosz elemzők többségének kiindulási alapja az, hogy „bár a hidegháborúnak vége, a Nyugat és Oroszország új stratégiai konfrontáció felé halad”. Ez a vízió abból táplálkozik, hogy „az Amerikai Egyesült Államok mint globális hatalom elérte fejlődésének csúcsát”, s Oroszország számára a határ menti kulcszónáiban, különösen Európában, adott a lehetőség, hogy befolyását növelje, amit Bugajski „az eurázsiai zóna expanziójaként” jellemez.

Moszkva ezen túl az euroatlanti gondolat, vagyis Európa és az Egyesült Államok kapcsolatának gyengítésére törekszik. Ezt a szándékot Bugajski Dmitrij Medvegyev 2008. júniusi és Vlagymir Putyin korábbi, 2007-es szerepléseivel is dokumentálja.

Putyin alatt Oroszország regionális hegemóniára tett szert az egykori Szovjetuniót alkotó államok többsége felett és – Bugajski megfogalmazása szerint – „neoimperialista állammá” vált. A főként Oroszország energiahordozó-kiviteléből származó növekedés, amelyből az orosz kormány bevételeinek több mint a fele származik, megfelelő alapot is biztosított ehhez. Bugajski szerint viszont elszomorító, hogy „a Putyin-korszak alatt a kapitalizmus és a gazdaság növekedését nem a társadalom demokratizálása, hanem a belbiztonsági tisztek szűk klikkjének a restaurációja követte”,  s ennek következtében „Oroszország kvázi demokratikus államból állambiztonsági rendőrállammá… vagyis csekisztokráciává alakult”.

Nem a szó hagyományos értelmében vett, az orosz (és szovjet) tradícióra jellemző „imperializmusról” van itt tehát szó. Edward Lucas egyik írására hivatkozva Bugajski rámutat, az „új hidegháborús politikát pénzzel, természeti erőforrásokkal, diplomáciai és propagandaeszközökkel vívják”.[9]

Tudjuk, hogy ilyen fogalmakkal inkább a második világháború utáni amerikai politikát szokták jellemezni, amelyben a vietnami háború inkább olyan kivételnek számított, ami erősíti a szabályt. Az ezredforduló utáni évtizedben azonban mintha a szerepek felcserélődtek volna, legalábbis mint azt Bugajski is elismeri, a 2003-as iraki háború következtében „az Amerikai Egyesült Államok fenyegetőbb hatalomnak tűnt, mint Oroszország, és emiatt a hitelesség látszatával lehetett azt állítani az amerikaiakról, hogy » hidegháborús harcosok«, [akik] új országok nyugati befolyás alá vonására tesznek kísérletet”.[10]

A posztszovjet térség újraintegrálása az oroszok számára Putyin idején vált prioritássá, ami azt jelenti, hogy Moszkva ellenzi bármely jelentős külföldi hatalom katonai jelenlétét a FÁK-országok területén, és igyekszik őket lebeszélni még arról is, hogy NATO-csatlakozási kérelmet nyújtsanak be. Ezen kívül az orosz külpolitika fő céljai közé került az Európai Unió mint atlanti pólus befolyásának semlegesítése”.[11]

Bugajski hangsúlyozza, hogy a befolyásolás elsődleges eszközévé Moszkva számára immár nem a katonai erő, hanem a gazdasági behatolás vált. Eközben a nyugati intézmények tevékenységét – különösen biztonságpolitikai tekintetben – igyekeznek akadályozni. De hasonló a viszonyuk például az 1997-ben alakult GUAM-hoz, vagyis a Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldovához hasonló szövetségéhez, hiszen az ehhez hasonló regionális szövetségek a NATO-val való együttműködés elmélyítéséhez is hozzá tudnak járulni.[12]

De jelentősen változott az Európai Unióval kapcsolatos orosz álláspont is – állítja az amerikai szerző. Míg a kilencvenes évek elején Oroszországban az uniót egy viszonylag stabil, Nyugat-Európára szűkülő, gazdasági együttműködésre korlátozódó szervezetként szemlélték, a kilencvenes évek közepétől „felfedezték” azt az Európai Uniót, amely „a NATO és az amerikai befolyás ellensúlyozója lehet”. Az ezredforduló és különösen a bővítés után viszont ismét módosult az oroszok Európai Unióról kialakult álláspontja. Ma sokan olyan szervezetként szemlélik, amely sérti Oroszország érdekeit. Ennek hátterében az áll – írja Bugajski –, hogy „a szovjet utódállamok számára az unió mágnessé vált”, és az EU új tagállamai nem rejtik véka alá „Oroszország új birodalmi politikájával és demokráciadeficitjével kapcsolatos elítélő álláspontjukat”.

Az amerikai kutató megállapítja, hogy az Európai Uniónak azért is marad kitüntetett szerepe Oroszország politikájában, mivel egyszerre képes arra, hogy erősítse, illetve gyengítse az Egyesült Államok szerepét. Ezen kívül néhány EU-tagállam potenciális partner Oroszország számára a sokpólusú világ kialakításában.[13] Az iraki amerikai beavatkozással kapcsolatban például Franciaország és Németország kritikusan nyilatkozott, s álláspontjuk közel állt az oroszokéhoz.

Nehezít az Európai Unió helyzetén, hogy nincs egység a szövetséget alkotó államok között az Oroszországgal kapcsolatos politikát illetően (sem). Nicu Popescura és Mark Leonardra hivatkozva Bugajski először a nyugat-európai pragmatisták és a kelet-közép-európai realisták közötti nézeteltérésre hívja fel a figyelmet. Oroszországhoz való viszonyuk alapján öt európai uniós tagországot említett.

Trójai lovakként jellemezte Görögországot és Ciprust. Stratégiai partnerekként Franciaországot, Németországot, Olaszországot, Spanyolországot. Barátságos pragmatistákként Ausztriát, Belgiumot, Bulgáriát, Finnországot, Magyarországot, Luxemburgot, Máltát, Portugáliát, Szlovákiát, Szlovéniát. Fagyos pragmatistákként a Cseh Köztársaságot, Dániát, Észtországot, Írországot, Lettországot, Hollandiát, Romániát, Svédországot és az Egyesült Királyságot. Új hidegháborús harcosokként pedig Lengyelországot és Litvániát. (A séma persze kormányváltások és konkrét ügyek kapcsán átalakul, különösen, amikor Moszkvával egy-egy váratlan vita kirobban.)

Bugajski felrója, hogy az Európai Unió nem ítélte el a Moszkvát a balti tagországokra gyakorolt nyomás miatt, amelyek légtérsértésekben, visszatérő energiahordozó-embargókban és a belpolitikájukba való közvetlen orosz beavatkozásban jelentkezett.

Az amerikai kutató szerint – nyugatbarát kormányaik miatt – az orosz vezetés Ukrajnát, Grúziát és Moldovát „ingó államokként” értékeli.

Moszkvára a „közel-külföldi” térségben zajló 2003-as grúziai és 2004-es ukrajnai színes forradalmak irritálóan hatottak, és a Krím-félszigeten lévő szevasztopoli orosz flottabázis jövőjét sem látta a Kreml hosszú távon biztosnak.[14]

Tegyük hozzá – hangsúlyozza Bugajski –, hogy az oroszok nem zárkóztak el a nemzetközi politikában „szokatlan” módszerek alkalmazásától sem. Ugyanúgy, ahogy Moldova Dnyeszter-menti köztársaságának esetében, Moszkva a Grúziához tartozó Dél-Oszétiában és Abháziában 2008 augusztusában nem habozott szeparatistáknak nyújtani támogatást, amikor úgy érezte, hogy erre van szükség ahhoz, hogy a grúzokat a NATO-csatlakozás lehetőségétől elüsse.

Bugajski szerint Putyin számára az egykori „köztes-európai térség”-nek azért fontos a szerepe, mivel a balti köztársaságok, a közép-európai országok és 2007-től a két balkáni ország (Románia, Bulgária) friss csatlakozása miatt EU-tagországként FÁK-szomszédaikra mágnesként kezdtek hatni, s ennek hatását Moszkva szerint semlegesíteni, visszaszorítani, legalábbis marginalizálni kell.[15]

Ami a délkelet-európai régiót illeti, a kilencvenes évek eleje óta a Balkánt Moszkva olyan térségnek tekintette, amelyben a NATO-val és az Egyesült Államokkal való verseny Moszkva javára kihasználható. Az 1999-es szerb (és orosz) kudarcot követő visszavonulás, a zóna átmeneti magára hagyása után 2007 júniusában, Isztambulban Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy Oroszország „visszatér a balkáni és fekete-tengeri térségbe”. Koszovó kérdése egyébként a „NATO-expanzió ellenőrzésén” túl Bulgária, Szerbia, Görögország és persze Oroszország számára „kölcsönösen jövedelmező üzleti lehetőségeket” látszott biztosítani.[16]

Bulgária és Románia 2007-ben az Európai Unió tagjává vált, ám a 2008. áprilisi bukaresti NATO-csúcson a Moszkva számára a fő befolyási övezetnek számító Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozását  – főként Berlin és Párizs állásfoglalásának következtében  – elnapolták. A két vezető nyugat-európai hatalom nem volt hajlandó aláaknázni viszonyát Moszkvával egy olyan időszakban, amikor Medvegyev személyében új ember készült elfoglalni az orosz köztársasági elnök posztját.[17]

Az amerikaiak sem fokozták a feszültséget, mivel – ahogy Bugajski fogalmaz – észak-koreai politikája elfogadtatásához az Egyesült Államoknak szüksége volt az oroszok támogatására.[18]

Bugajski felhívja a figyelmet arra az orosz törekvésre, amelynek lényege a konfliktusok gerjesztése az unión és a NATO-n belül. A frissen csatlakozott köztes-európai államok ruszofóbként való bemutatása és számos feszültség gerjesztése mellett az Egyesült Királysággal 2003 és 2008 között Oroszországnak voltak vitái. E civakodás egyik epizódjaként 2007 júliusában Putyin Nagy-Britanniáról például kijelentette, hogy „gyarmattartó hatalomként viselkedik, viszont elfeledkezik róla, hogy Oroszország soha nem volt Nagy-Britannia gyarmata!” [19]

Oroszország Európa-politikája nem tudna sikeres lenni, ha nem találna erős támaszokat politikájához, s ezek között Német- és Franciaországon kívül Olaszország is partner – állítja Bugajski.

Schröder kancellárságát megelőzően már 1998 előtt, de – különösen 2001-től – harmonikus a német–orosz viszony. 2005-ben Angela Merkel lett ugyan a kancellár, de a külügyeket a szociáldemokrata Frank-Walter Steinmeier vitte, ám 2007-től Angela Merkel határozottabban hallatta hangját a német külpolitikában. Bugajski szerint ezzel magyarázható, hogy a közép-európai érdekeket ettől kezdve inkább figyelembe vették, mint korábban.[20]

Ugyanez jellemző a 2007 tavaszán megválasztott Sarkozy francia köztársasági elnökre is, aki kevésbé koncentrált a mediterrán térségre, mint elődje, Chirac. Bugajski az oroszok franciákkal és németekkel folytatott politikáját „udvarlásnak” nevezi. Kérdés, hogy miért nem írja ugyanezt a Rómával folytatott orosz politikáról? 2008-ban Vlagyimir Putyin személyesen kereste fel ugyanis Berlusconit, hogy gratulálhasson neki újraválasztása alkalmából, majd ugyanekkor, vagyis még áprilisban megpróbálta Romano Prodit megnyerni a Déli Áramlat gázprojekt elnökének.[21]

A Jelcin-korszakénál lényegesen aktívabb orosz külpolitika alapja az orosz szénhidrogénkincs világpiaci árának Oroszország számára kedvező alakulása volt. Ez a növekedés Moszkva Európa feletti puha hatalmának új forrása. Bugajski kifejezésével élve: a Kreml nemcsak a kitermelés, hanem a szállítás eszközeinek a felvásárlására törekszik. És nemcsak odahaza, hanem Oroszország határain túl is.[22]

A földgázkitermelésre szakosodott orosz iparvállalat, a Gazprom az orosz gáztermelés 93 százalékát tartja a kezében és ma a világ gáztartalékainak több mint 19 százaléka van az ellenőrzése alatt.[23]

Nem számít újdonságnak, amikor Bugajski arra hívja fel a figyelmet, hogy a következő két évtizedben a világ energiaigénye jelentősen nő. Ugyanezt tette munkatársa és kollégája, Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, aki több mint tíz éve Magyarországon is megjelent könyvében hívta fel a figyelmet arra, hogy a világ földgázkincsének akkora készletei találhatók az úgynevezett eurázsiai Balkánon, vagyis Közép-Ázsiában, „amelyek mellett eltörpül Kuvait, a Mexikói-öböl és az Északi-tenger tartaléka.” [24] Viszont a közép-ázsiai földgázmezők – Oroszországgal ellentétben – több ország területén találhatók. Ma ebből a térségből főként orosz vezetékeken tud a nyersanyag könnyen és gyorsan eljutni a világpiacra, és Bugajski se tagadja, hogy – egyelőre még mindig – az európai a legjobb piac.[25]

Mind a Gazprom, mind pedig a többi orosz energetikai vállalat külföldön is vásárol részvényeket, például beruháznak a folyékonygáz-üzletágba, illetve atomerőmű-részvények vásárlásától sem zárkóznak el.[26]

Az Északi és Déli Áramlathoz hasonló drága vezetékek megépítésével Putyinék növelni tudják befolyásukat olyan államok felett, amelyek jelentősége – addigi fő tranzitútvonalként – ennek következtében csökkenni fog.[27]

Nem véletlen, hogy az idei ukrajnai elnökválasztások győztesének, Viktor Janukovicsnak egyik első javaslata az volt, hogy a Déli Áramlat megépítése helyett az oroszok az Ukrajna területén átvezető gázvezetékek korszerűsítésére és kapacitásának növelésére költsenek, ami egyébként valóban lényegesen kevesebb pénzbe kerülne, mint egy új, a Fekete-tenger mélyén húzódó gázvezeték megépítése. A szevasztopoli flottabázis bérletének meghosszabbítása mellett az Ukrajnának kiharcolt – a világpiacinál harminc százalékkal – alacsonyabb gázár egy konfliktusgócot 2010-ben ki is iktatott az ukrán–orosz államközi kapcsolatból.[28]

Már 2007-ben megindult a vita a Kelet-Közép-Európába tervezett amerikai rakétavédelmi pajzs kialakításával kapcsolatban. 2008 júliusában Prága aláírta,[29] majd ugyanígy tett egy hónappal később Varsó is. A rakétavédelmi megállapodás következtében kialakult orosz–amerikai, majd orosz–lengyel feszültségnek a közben novemberben megválasztott és 2009 januárjában hivatalba lépő új amerikai elnök, Barack Obama vetett véget azzal, hogy a rakétavédelmi pajzsot lényegében visszavonta.[30]

Azt, hogy hogyan lehet gazdasági eszközökkel hatni egy-egy ország belpolitikájára, jól szemlélteti Fehéroroszország példája, amely a legkedvezőbb áron kapja az energiahordozókat Oroszországtól. Moldova helyzete hasonló. Amikor Kisinyovnak a NATO-hoz való csatlakozás eszébe jutott, 2006 júniusában Moszkvának „sikerült lebeszélnie” róla. [31]

Ma Oroszország ellenőrzi a Kaszpi-medencéből elvezető exportútvonalak többségét.[32]

„Irán részvétele erősen hozzájárulna az alternatív Nabucco-gázellátás előmozdításához” – írja Bugajski.[33]

Az ázsiai–csendes-óceáni térségben az utóbbi évtized szárnyaló energiaárai miatt Oroszország napjainkra a harmadik legnagyobb külföldi pénzügyi tartalékokat birtokló állammá vált.[34]

Az energiaágazatba, a bányászatba, a bankszektorba, a telekommunikációba, a gépgyártásba, a fegyver- és repülőgépgyártásba Putyinék nem engednek be külföldi tőkét. Bugajski szerint mindezeket az ágazatokat a Kreml ellenőrzi, hogy blokkolja a nyugati gazdasági behatolást, amely állítólag képes aláaknázni az államérdeket. Ugyanakkor Oroszország fektet be külföldön, ennek az összege 2005-ig százmilliárd dollár volt.[35]

Bugajski szerint az oroszok NATO-fóbiája szinte semmit sem változott. Az észak-atlanti szövetség számukra továbbra is a főgonoszok egyike. Moszkvában úgy látják, hogy a NATO-tagság nem a biztonságot, hanem a bizonytalanságot növeli, mintegy kiélezi Oroszország és szomszédai viszonyát. A szerző kiemeli, hogy ennek ellensúlyozására a közös érdek- és értékvezérelt politika a leghatékonyabb, ezért folytatni kell az Európai Unió és a NATO bővítését.[36]

Az amerikai kutató szerint a putyini restauráció bebizonyította, hogy a Nyugatnak korlátozott eszközei vannak arra, hogy Oroszországban a politikát befolyásolja, különösen azóta, hogy Moszkva önbizalma megnőtt. Szabad piacgazdaság helyett Oroszország államkapitalista autoritárius országként állandó kihívást jelent nemcsak az EU, hanem az Egyesült Államok számára is.

A nyugat-európai államok az orosz belpolitika negatív jelenségei felett hajlamosak szemet hunyni, feláldozva esetleg néhány alapvető európai értéket és érdeket is, amire a közép-európaiak nem vagy – legalábbis – kevésbé hajlandók. Ez az eltérő megközelítésmód lehetőséget biztosít Moszkvának arra, hogy darabolja az uniót, vagyis megakadályozza, hogy a tagállamok közös EU és NATO külügyi és biztonsági politikát alakítsanak ki. Az új amerikai kormányzatnak [könyve kéziratát Bugajski 2008. október 23-án zárta le] majd szembesülnie kell azzal, hogy Moszkva a NATO- és EU-bővítést egyaránt akadályozni fogja – állítja. „Oroszország a nála gyengébb szomszédai számára politikai felforgatás, energia-visszatartás vagy szándékos destabilizáció forrásaként súlyos veszély marad”.[37]

Azóta bebizonyosodott, hogy Moszkva 2008 augusztusáig felhalmozott bevétele 2009 márciusára – a grúziai háborútól szinte teljesen függetlenül  – csaknem a felére apadt, vagyis a pénzügyi válság felemésztette a felhalmozott orosz állami források jelentős részét.[38]

         Bár Bugajski a korábbinál nagyobb fegyverkezési kedvet tulajdonít Putyin rendszerének,[39] könyvéből egyértelműen kiderül, hogy nem ezért tekinti veszélyesnek Oroszországot.

Ráadásul a felsorolt, orosz szempontból kifogásolt konfliktusgócok jelentős része 2008 októbere óta megszűnt. A kelet-európai rakétavédelmi pajzs létesítéséről – nem kis mértékben a pénzügyi válság hatására – a 2009-ben hivatalába iktatott Barack Obama amerikai elnök hamarosan lemondott.[40] Ami Ukrajnát illeti, 2010-ben Janukovics személyében olyan elnököt választottak, aki – igaz, botrányok árán, de – a szevasztopoli orosz flottabázis állomásoztatásának határidejét meghosszabbította, s így legalább három évtizedre tárgytalanná tette Ukrajna NATO-csatlakozását, amivel orosz kívánságnak tett eleget. Az egyetlen terület, ahol a kézirat lezárása, 2008. októbere óta – lényegében – nem változott a helyzet –  Irán.[41]

         Összefoglalómban nem tértem ki részletesen a baltiak, a lengyelek, az ukránok, a moldovaiak, a fehéroroszok és a grúzok fontos, de magyar szempontból kevésbé érdekes konfliktusaira. Ezeket Bugajski a nálunk megszokottnál sokkal részletesebben tárgyalja, s ugyanez mondható el a Kínával, Venezuelával vagy Koreával kapcsolatos orosz külpolitikáról is.

Bugajski műve két szempontból is különösen hasznos: egyrészt nem született nálunk a 2003 és 2008 közötti, putyini új orosz külpolitikáról ilyen részletes, már-már didaktikus mű, amelynek szerkezetét, sőt fejezetcímeit is az áttekinthetőségnek és a követhetőségnek rendelte alá a szerző. Másrészt – és ami könyvének legfőbb aktualitását adja –, Bugajskinak sikerült bemutatnia, hogy a jelentős, de a többi vezető hataloméhoz képest azért mégiscsak szerény orosz gazdasági teljesítmény ellenére[42] Putyinék rájöttek, hogy Oroszország egyetlen szempontból számít ma jelentős nemzetközi tényezőnek, s ehhez dolgoztak ki adekvát politikát. Ez az energia, hiszen szerencséje folytán ma Oroszország a világ legnagyobb földgázkitermelője, és a készletek legjelentősebb része is az ő területén van. Ha úgy tetszik, már ma energetikai szuperhatalomnak számít, hisz az oroszok nemcsak otthoni forrásaik, hanem rendelkezésre álló földgázvezetékeik, vagyis energiahordozó-hálózatuk segítségével a világ földgázkészletének kétharmadát tudják célba juttatni vagy – alkalomadtán  – visszatartani.[43] Az egyik nagy kérdés persze továbbra is az iráni földgáz világpiacra juttatásának az ügye. Nyilván nem fűződik senkinek sem érdeke a gázcsapok elzárásához, hiszen bevétel csak akkor van, ha a gázt eladják. A bevétel viszont függ a világpiaci ártól, vagyis lehet ma jó, de holnap lehet a mainál rosszabb. Másik „hátránya”, hogy nem tart örökké, hiszen a készletek végesek. Hogy ezt Putyinék legalább a szólamok szintjén felismerték, tény.[44] De amíg van, addig Oroszország helyzete – ebből a szempontból – mindenképpen kivételes marad.

Hogy Oroszország valóban birodalmi politikát követ-e, számunkra sem közömbös. Bugajski új orosz birodalmi politikáról ír, amelyben a régi és új elemek jól megférnek egymás mellett. Alighanem ennek eldöntésén nemcsak történészek fognak még vitatkozni, ráadásul nem kis mértékben függ attól is, hogy mit hoz a jövő.

Gecse Géza

Jegyzetek