Viktor Jerofejev – Gecse Géza

Magyar Nemzet, hétvégi melléklet, 36.old.
2010. február 27.

A cikk eredeti helyén - kattintással: http://www.mno.hu/portal/697534

Agyaglábak
Viktor Jerofejev az orosz civilizáció másságáról, a vörös tojásokról és a komplexusokról

Gecse Géza
Annak ellenére zárták ki 1979-ben a Szovjet Írószövetségből, hogy kádergyereknek számított: édesapja Sztálin és Molotov tolmácsa, illetve tanácsadója, majd szovjet diplomata volt. Viktor Jerofejev odahaza csak a gorbacsovi peresztrojka vége felé, 1988-ban jutott ismét szóhoz.
Regényei otthon a kilencvenes években jelentek meg, és az évtized második felétől Magyarországon. Történelemről, fóbiákról, birodalmakról beszélgettünk.

Kell-e félniük a magyaroknak Oroszországtól? Hát persze, hogy kell, hiszen mi kormányozhatatlan ország vagyunk! Senkinek sincs fogalma Oroszországban arról, hogy a következő napon mi történhet. Ha valaki azt állítja magáról, hogy képes megjósolni, mi fog történni, higgye el, az illető sarlatán. Ráadásul Oroszország instabilitásának mértéke is nehezen meghatározható. Annyira, hogy néha, amikor reggel tea helyett esetleg kávét iszom, eszembe jut, hogy estére talán ismét kitör az októberi forradalom. Ám nem kell félni a történelemtől. Nekünk, oroszoknak a németekkel való viszonyunk ugyan összetett, mégis ma az oroszok meggyőződése, hogy a németek Oroszország legjobb barátai. A történelemhez való viszony tehát saját magunktól függ, mindanynyian saját sorsunk sofőrjei vagyunk.
– Mennyire igaz ez a második világháborúra? Elismerik-e például már azt, hogy az ellenség soraiban, így a Wehrmachtban ugyanúgy lehettek hősök, mint a Vörös Hadseregben?
– Az utóbbi időben a görcsök némileg oldódtak. A jó Sztálin című könyvemben én például írtam a német pilóták és tengeralattjárók tisztjeinek és legénységének hősiességéről, amiért éles kritika ért. Kiderült, hogy még mindig nem vagyunk képesek teljes mértékben feldolgozni a múltat, és a társadalom jelentős részének az ellenség ellenség maradt, amit részben érthetővé tesz, hogy sokkal többen pusztultak el közülünk a második világháborúban, mint amennyit a szovjet vezetés bevallott. Nem 27, hanem közel 40 milliónyian – szinte felfoghatatlan szám. Hullahegyekkel borítottuk el a fasiszta Németországot, hogy győzni tudjunk. A gyengeség jele, hogy a győzelemhez ennyi halottra volt szükségünk. Össznemzeti szinten mind a mai napig nem történt meg nálunk a második világháborúban elpusztult katonáink ünnepélyes újratemetése. A háborúban meghalt német katonáknak is csak szórványosan van emlékhelyük.
– Oroszországban sajátos, úgynevezett szuverén demokrácia van. Ön arról is írt, hogy mindannyiunkban él egy Sztálin. Éles a kérdés, hogy mennyire jó Sztálin Putyin vagy Medvegyev?
– Ki kell ábrándítanom. Mind Putyin, mind Medvegyev nagyon messze van Sztálintól, nem sztálini volumenű emberek. Mindkettejüket ismerem kicsit. Mi, oroszok néha elhisszük magunkról, hogy európaiak vagyunk, de ugyanúgy nem vagyunk azok, mint ahogyan a kanadaiak és az Amerikai Egyesült Államok polgárai sem azok. Mi más civilizáció vagyunk, tehát nem kell csodálkozni azon, ha keressük saját szuverén demokráciánkat. Ráadásul a fogalmat mint kifejezést még csak nem is a Kremlben találták ki, hanem Che Guevara mondta, hogy „a nemzetközi monopóliumok hatalmának felszámolása nélkül nem fogunk tudni szuverén demokráciában élni”. És Vlagyiszlav Szurkovnak, akinek ezt néhány éve sikerült meghonosítania, a kremlbeli dolgozószobája falán valóban ott is lóg Che Guevara arcképe. Ma egyébként Oroszországot nehéz olyan államként elképzelni, amelyet le lehet írni egyetlen uralkodó ideológiával. Ugyanarról a kérdésről még a hatalom legfelsőbb berkeiben sincs mindig egyetértés. Még Putyin és Medvegyev álláspontja is gyakran különbözik. Míg Putyin számára a Szovjetunió szétesése a XX. század legnagyobb tragédiája, és a legfőbb károkozó az, aki ezt előidézte, addig Medvegyev szerint ez szükségszerű történelmi folyamat következménye volt. Nagyon sok további kérdésben sincs egyetértés a Kremlen belül sem, így – talán Juscsenkót és Szaakasvilit leszámítva – nincs konszenzusos ellenségkép sem.
– Régen mind az orosz, mind a szovjet propaganda – utóbbi főként 1956 miatt – a magyarokat ellenségnek tekintette. A jó Sztálin című könyvében rövid fejezetet szentelt a magyar ’56-nak…
– Én akkor Franciaországban laktam, édesapám a Szovjetunió párizsi nagykövetségének kulturális tanácsosa volt. 1956-ban a mi hófehér nagykövetségünket magyar emigránsok vörös festékkel töltött tojásokkal dobálták meg, odabent a követség munkatársai mindannyian fel-alá szaladgáltak. Akkor megdobbant a szívem, és nagyon szerettem volna magyar lenni! Megragadni egy tojást, telibe trafálni vele a követség fehér falát! Akkor kedveltem meg a magyarokat, mert megértettem, hogy mindig jobb felkelni vagy legalább azok oldalán állni, akik vörös festékkel teli tojásokat dobálnak, és ez az érzés maradandó nyomot hagyott a regényeim stílusán, a művészetemen is.
– Van egy érdekes vita, amely nemcsak nyugaton, hanem Oroszországban is arról szól, hogy melyik állam számít birodalomnak. A nem birodalompárti Vlagyimir Kantor úgy látja, hogy a birodalmiságnak a civilizációépítés rokon értelmű fogalmaként van értelme. A birodalompárti Alekszandr Dugin viszont úgy gondolja, hogy Oroszország nemhogy nem birodalom, hanem országnak sem mindig mondható, mert hol így, hol úgy viselkedik, olykor még az Amerikai Egyesült Államok gyarmataként is.
– Nincs ebben semmi meglepő, mivel a birodalom, az impérium fogalma a politika piacán nálunk negatív csengésű. Más kérdés, hogy a birodalmi érzés az oroszok vérében van. Csak a nyitott piacon rossz a szó hangzása, a zárt piacon igen jó ára, keletje van.
– Mit jelent az, hogy „zárt piac”?
– A zárt piac olyan terület, ahová külföldieket nem engedünk be. Egymás között beszélünk meg dolgokat, például a fürdőben. És ha ezen a piacon te nem vagy imperialista és nacionalista, akkor „nem vagy a mi emberünk”. Elvben az a jó, ha te a birodalmi politika egyszerű, érthető gondolatait osztod. Ellenben ha egyenesen teszed fel a kérdést, akkor a válasz általában: „Micsoda? Ugyan! Hogy képzeli?” Ami az imént említett, egymásnak ellentmondó gondolatokat illeti, Oroszország – különösen politikailag – sajátos birodalom. A Szovjetunió furcsa ország volt, mivel az Oroszországi Föderáció roszszabbul élt a legtöbb szovjet köztársaságnál. Ezt akarta? Nem, de így alakult. Ha szükséges volt, akkor forrásokat kellett elkülöníteni nemcsak a keletnémeteknek, hanem a peremköztársaságok számára is, hogy ne éleződjön ki a helyzet. Úgyhogy most, amikor a Szovjetunióval kapcsolatban a birodalom újjászületéséről beszélnek sokan, ez azért nevetséges, mert hogyan lehet olyasmit feltámasztani, ami valójában nem is létezett. A cári Oroszország esete persze más, hiszen annak a hivatalos neve is az volt, hogy Orosz Birodalom. De akkor Lengyelország és Finnország is az ország része volt! Ami pedig Oroszország amerikai gyarmati jellegét illeti, erősen Amerika-ellenesnek kell lenni, hogy valaki ilyet állítson. De feltehetjük másként is a kérdést: viselkedik-e néha gyarmatként Oroszország? Nos, a válasz – igen. Kőolajforrásainkkal, gáz- és erdőkincsünkkel nemcsak Európa, hanem az egész világ nyersanyagbázisának számítunk. Vagyis Oroszország esetében ma legfeljebb agyaglábakon álló birodalomról beszélhetünk.
– Mennyire megalapozott az a kijelentés, hogy az orosz vezetés új birodalmi politikát igyekszik követni?
– Mivel az orosz vezetés liberális impulzusokat nem kap, ezért másfajta impulzusok igénybevételére szorul annak érdekében, hogy mind odahaza, mind pedig a világban megszilárdítsa helyzetét. Ezért Oroszország a szovjet geopolitikai imperializmus eszközét is használja, amely kellemetlen felhangokat kelt, különösen a szomszédos európai országokban. A második világháború kitörésében például még Lengyelországot is képes felelőssé tenni.
– És a baltiakat úgyszintén, hiszen Medvegyev elnök 2009 májusában olyan bizottságot állított fel, amelynek feladata a második világháborúval kapcsolatos „történelemtorzítással” szemben felvenni a harcot. Bolgár történész-kolléganőm szerint nem normális, ha az oroszoknak komplexusaik vannak, és az orosz elnök ilyen ügyekkel foglalkozik.
– Itt nem komplexusokról, hanem ideológiai szempontból széthullóban lévő országról van szó. Olyan csavarokkal igyekeznek rögzíteni, amelyekről azt hiszik, hogy szilárddá teszik. Persze ez hiábavaló igyekezet, mivel ha újraértékelésről, közte a háború átértékeléséről is szó van, akkor nem szabad mániákus meggyőződéssel letenni a voksot Sztálin vagy Hruscsov igaza mellett. A történetírás pedig amúgy is saját útját járja. Nem hiszem egyébként, hogy az átalakult, mai szovjet imperializmus valóban fenyegető. Az egyetlen igazi veszélyforrást én az Ukrajnával való viszonyunkban látom. A Krím félszigeten és a Dnyeszter menti köztársaságban megismétlődhet, ami köztünk és Grúzia között történt. Különösen a Krím ügye izgat. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy a félsziget történelmileg Oroszországhoz tartozik, hanem azért, mert ez jó ürügy ahhoz, hogy széles körű támadás induljon az ukrán demokrácia, pontosabban a demokrácia ukrán változata ellen. Oroszország agresszióját az korlátozhatja csupán, hogy hadserege komoly háborúra alkalmatlan, és nincsenek szövetségesei. Hiába győzte le másfél éve Grúziát, Oroszország csupán két latin-amerikai ország jóváhagyását volt képes elérni. Oroszországtól nem lehet úgy félni, mint ahogy a Szovjetuniótól lehetett, mivel más a státusa, mint a Szovjetunióé volt.
– Sokan állítják, hogy a nemzetállam és a demokrácia ügye egymástól elválaszthatatlan. Oroszország történelme során még soha nem volt ennyire nemzetállam, mint amenynyire ma az, hiszen az ország lakosságának a 80 százaléka orosz.
– Ettől függetlenül távol vagyunk attól, hogy Oroszországról nemzetállamként beszéljünk, hiszen továbbra is rengeteg nemzetiségünk van. Ez a húszszázalékos arány igen magas. Nemzetiségeinknek rengeteg folyamatra van döntő befolyásuk, így a választások végeredményére is.
– Oroszországnak ugyanannyi nemzetisége van, mint amennyi orosz az ország határain túl él. Van olyan elképzelés, amely szerint a határon túlra került orosz nemzeti közösségek, továbbá a Magyarország határain túlra került magyarok ügye olyan tényező, amely elősegítheti egy közös orosz–magyar kisebbségvédelmi politika kialakítását, bár az elmúlt évek tapasztalatai gyakran azt támasztják alá, hogy a határon túli oroszok ügyét Oroszország valójában saját külpolitikájának rendeli alá, vagyis eszközként használja céljai megvalósításában.
– Bizonytalan és megformálatlan az orosz külpolitika ebben a tekintetben. Hiszen ha a határaidon túlra került nemzeti kisebbségeidnek segíteni akarsz, akkor azt a leginkább pénzzel lehet. Az állam viszont tart attól, ha pénzt áldoz rájuk, akkor az egyszerűen elvész, mert legalább a felét ellopják. Vagyis itt az orosz államiság kidolgozatlanságáról, gyenge demokratikus partneri mivoltáról van szó. Azt lehet mondani, hogy ilyen értelemben nem is létezik valójában Oroszország.