Oroszország és a birodalmi pusztulás

Gecse Géza Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat című könyvének nyilvános vitája Moszkvában

Gibel Imperiji, magyarul A Birodalom pusztulása. A téma népszerűségéről az is árulkodik Oroszországban, hogy az utóbbi években három fontos alkotás jelent meg ezzel a címmel, és színvonalas folyóiratok is foglalkoznak vele.

Az a tízrészes filmsorozat például, amely a (cári) Orosz Birodalom társadalmának első világháború alatti sorsát dolgozza fel, játékfilm. Vlagyimir Hotyinyenko filmjének első része még az első világháború előtti hetekben, 1914 júniusában indul, az utolsó, a tizedik rész pedig 1918-ban zárul. A televízió számára 2005-ben készült játékfilmsorozat ma DVD-n is megvásárolható Oroszországban.

Gibel imperiji. (A birodalom pusztulása) címet viseli az a könyv is, amely a Szovjetunió felbomlásától napjainkig tekinti át Oroszország történetét. A birodalom itt már kisbetűvel szerepel. A kötet alcíme Uroki dlja szovremennoj Rossziji, vagyis Leckék a mai Oroszország számára. Szerzője a közgazdász-intézetigazgató Jegor Gajdar, aki Jelcin idején a kormányfői és a pénzügyminiszteri posztot is betöltötte, sőt 1993 és 2001 között az Oroszország Demokratikus Választása Párt elnökeként is tevékenykedett. A könyv 2007-ben érte meg második kiadását.[1]

A birodalom pusztulása. Bizánci lecke. Ez ismét filmcím. A 70 perces produkciót 2008-ban mutatták be az orosz televízióban. Forgatókönyvét Tyihon apát, világi nevén Sevkunov írta. Nemcsak DVD-n lehet megvásárolni, hanem forgatókönyve a sajtóvisszhangokkal kiegészítve 10 ezer példányban megjelent[2], ami azért jelentős teljesítmény, mert a hasonló művek jó, ha az ezres példányszámot elérik Oroszországban. Sevkunov, vagyis Tyihon apát a havas téli tájban egy orosz pravoszláv templom mellől kezd mondandójába, ezután Isztambul, majd Velence utcáin igyekszik megvilágítani Bizánc – a régi orosz terminológia szerinti Cárgrád vagyis Konstantinápoly – 1453-as pusztulásának okait. Ahogy fogalmaz: „Mind Bizánc, mind Oroszország számára a nacionalizmus éppen annyira káros, mint a nyugatos reformok. [Szeretné, ha] …nemcsak az orosz nép, hanem az orosz államférfiak is tanulnának Bizánc kudarcából, amíg nem késő, [hisz] a látványos GDP-növekedés, a milliós olajdollár-bevételek csupán külsődleges eredmények, amelyek mögött belső meghasonlás, az életerő-potenciál kimerülése elhomályosul. A mennyiségi fejlődés mögött nincs minőségi. A jólét illúziója tett tönkre más birodalmakat is. Képes-e felismerni Oroszország a lehetséges közelgő katasztrófát?” – teszi fel a kérdést Sevkunov.

E mondatból kiderül, hogy mi lehet a magyarázat arra, hogy Oroszországban a három mű közül az utóbbi volt az, amely nemcsak nagy port vert fel, hanem indulatokat is kiváltott. Az iméntihez hasonló „történelmi” kérdések vagy a Bizánci Birodalom életét kísérő válságjelenségek, az ellene folytatott keresztes hadjárat, a „nyugati” civilizáció támadásai mind-mind kísértetiesen hasonlítanak azokra a körülményekre, amelyek az energiakonjunktúrát kihasználó, látszólag kedvező helyzetben lévő, de mégis sérülékeny Oroszország kényes helyzetére hívják fel a figyelmet.

Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. A Tankönyvkiadónál Budapesten megjelent Gecse Géza-könyv orosz változatának moszkvai vitájára ezért is jöttek szívesen az Orosz Tudományos Akadémia és az Állami Lomonoszov Egyetem tanárai.[3]

A magyar történész könyvének 1993-as változata az Epizódok az orosz pánszlávizmus történetéből alcímet viselte, míg a mostani kétharmad részében teljesen új kötet alcíme ennél általánosabb, hisz az orosz birodalmi gondolatnak része a pánszlávizmus is. Maga a „birodalmi gondolat” kifejezés Gecse szerint oroszra pontosan nehezen fordítható le. Erről is beszélt 2008. szeptember 18-án a moszkvai Magyar Kulturális Intézet épületében rendezett nyilvános vitán. „A kétféle, vagyis a magyar, illetve az orosz tradíció ugyanis más jelentéstartalmat tulajdonit a birodalmiságnak.” Gecse szerint a magyaroknál a birodalmiság az idegen eredetű dinasztia, a Habsburgok magyarokétól eltérő érdekei miatt a legutóbbi évszázadokban inkább negatív, mint pozitív tartalmat hordozott, de legalábbis gyanús volt. Ugyanekkor az oroszoknál mind a monarchia, mind pedig a birodalmiság fogalmához, mint azt az orosz szamogyerzsavije (önmagát tartó hatalom) kifejezés tükrözi, inkább pozitív jelentés, jó érzés kapcsolódott. Ezért változtatott a könyv orosz alcímén, és a most vitára bocsátott orosz nyers változat ezért lett Az orosz állameszme (Russzkaja goszudardsztvennaja miszl), ezért került ki így a Szlavisztikai Intézet honlapjára. Gecse elmondta, hogy az elhangzott észrevételeket figyelembe kívánja venni.

„Örülök neki, hogy Gecse Géza megváltoztatta könyvének alcímét. Szerintem ez így pontosabb”– e szavakkal vezette be Marina Dosztal professzor, az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének munkatársa a nyilvános vitát. Dosztal arra számított ugyanis, hogy az orosz változat alcímében esetleg a pánszlávizmus fog szerepelni, s „az orosz tudományos közvélemény ódzkodik a pánszlávizmus fogalmának használatától.” A professzor ezt a következőkkel magyarázta: „az orosz közgondolkodásban a pánszlávizmus negatív kategóriaként gyökeresedett meg, ami napjainkban sem változott, s ettől mindig rossz volt a szájízünk. Miközben Nyugaton bennünket főként azzal vádoltak, hogy pánszlávok vagyunk, mi folyton tagadtuk, hogy közünk lenne hozzá. Ez a fajta elítélő megközelítésmód máig változatlan maradt, ezért nálunk ma sem illik pánszlávizmusról beszélni. Mi amúgy másként használjuk a pánszlávizmus fogalmát, mint azt Gecse Géza teszi. Egyébként a fogalom használata nálunk igen ritka. Egy kezünkön meg tudjuk számolni azoknak a műveknek a számát, amelyeknek címében a pánszlávizmus szerepel. Pipin 19. századi műve ilyen. Ő viszont nem állami, hanem etnikai, kulturális pánszlávizmusról ír, amely különösen a nyugati szlávok között volt elterjedt. Tíz éve jelent meg csehül Radomir Vlcsek könyve – amelyről egyébként Gecse nem tesz említést –, s amelynek a címe szintén a Pánszlávizmus. A fiatalabbak közül Olga Pavlenko orosz történész a fogalommal kapcsolatos nyugati irodalmat is kiválóan összefoglalta. Mi a dekabristákat, a szlavofilokat, a hivatalos népiség, sőt a neoszláv mozgalom képviselőit nem szoktuk a pánszlávok közé sorolni – folytatta Dosztal. – Mi szláv kölcsönösségről, szláv szolidaritásról, szláv ideológiáról beszélünk, illetve ezeket a kifejezéseket használjuk. Egyébként miért ne lehetne pánszlávizmusról beszélni akkor, ha a pángermán ideológiát mint fogalmat szabadon lehet használni? Ezen kívül talán azt is érdemes megjegyezni, hogy nem lehet azonos súlyúnak tekinteni, ha néhány újságíró veti papírra elképzeléseit, illetve azt, ha az államhatalom képviselői teszik ugyanezt. Lehet persze úgy is fogalmazni, ahogy Gecse Géza, aki azt mondja, hogy »a pánszlávizmus Európa szláv népek érdekei szerinti politikai újjászervezése«, de nálunk az »orosz védnökség alatti szláv egység létrehozása«, vagyis a Gecse meghatározásánál szűkebb értelmű pánszlávizmus definíció terjedt el. Ebben az értelemben, míg a 19. század első felében, alig volt nálunk olyan tollforgató ember, aki ilyen szellemben gondolkodott volna, a 19. század második felére számuk megszaporodott. De más a tollforgatás, és más a politika gyakorlati megvalósítása. A külpolitika gyakorlati formálói közé tartoznak egymást követő uralkodóink, a cári kormányzat. Kár lenne tagadni azt is, hogy ne érvényesültek volna olykor azok az elképzelések, amelyeket az orosz sajtóban írók, költők, egyetemi tanárok és diplomaták fogalmaztak volna meg. Jó példa erre a krími háború, az 1877–78-as orosz–török háború, az első vagy a második világháború. A könyv egyik igen érdekes része, amikor igyekszik bemutatni annak a mechanizmusát, ahogyan a közvélemény, a publicisták befolyásolták a külpolitikát irányító udvari körök elképzeléseit, adott esetben akár egy-egy hadüzenet elhatározásának az ügyében is.

Ugyanakkor nem ártana finomítani e mechanizmus bemutatásának a kidolgozottságán. Nagy értéke a könyvnek, hogy az orosz külpolitikába ágyazva vizsgálja a pánszlávizmus létrejöttét és fejlődését, bár kétségtelen az is, hogy gyakran fordultak elő olyan esetek is, amelyekben a pánszlávizmusnak semmilyen szerep nem jutott. Ennek a fajta megközelítésnek az a haszna megvan, hogy a mindennapi problémák egészen másfajta megvilágításba kerülnek. Viszont a hátránya is ez, hiszen néhány kérdés ebben a megközelítésben háttérbe szorul, és így elvész. A könyv alapvetően nem levéltári forrásokra, hanem publicisztikára és feldolgozásokra, nemcsak orosz, hanem magyarországi, angol és amerikai munkákra épít. Történészként – állapította meg Dosztal – a Gecsééhez hasonló irányzatosság maga a Kánaán, mivel meg tudom állapítani belőle, miért azt és miért úgy ír valamit valaki, ahogy az a könyvében szerepel. Historiográfiai szempontból mindig annál érdekesebb egy mű, minél inkább különbözik álláspontja a tiédtől. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy Oroszországban ekkora időtartam elemzésére nagyon ritkán vállalkoznak történészek. Néhány apró észrevétel. Rendkívül eredetinek tartom a könyvnek azt a részét, amelyben Gecse bemutatja, hogyan értékelték Magyarország és a magyarság közép-európai szerepét az orosz ideológusok. Megmutattam szlovákiai kollégámnak is a kötetet és ő is hasonló következtetésre jutott, bár neki voltak konkrét kifogásai. Amit viszont mindketten hiányoltunk, az például a következő. Gecse könyvéből nem derül ki a, hogy a szlávok, például a szlovákok és a ruszinok miért voltak ellenségesek a magyarokkal. Érzékeltetnie kellett volna, hogy az 1840-es évektől kezdődően kialakult az egységes magyar nemzet koncepciója, amelyben benne rejlett az asszimiláció igénye, amivel viszont a szláv nemzetek nem értettek egyet. Ez volt a fő magyarázata annak, hogy a szláv nemzetek 1848–49-ben a magyar forradalommal szemben Ausztria, a reakciós Bécs oldalán léptek fel, sőt közülük még sokan ausztro-szlávvá, vagyis Ausztria-baráttá váltak.

Ami magát a pánszlávizmus fogalmát illeti, fontos elmondani, hogy a pánszlávizmus vagy szláv kölcsönösség először is Nyugaton, másodszor pedig »válaszként« jött létre. Korábbi intézetvezetőnk, Vlagyimir Volkov egyik régi cikkében arról írt, hogy a pánszlávizmus a pángermanizmusra és a magyar nemzeteszmére volt egy sajátos reakció. Ami a 19. század második felének orosz politikáját illeti, jobb, ha azt mondjuk, hogy az birodalmi vagy imperialista politika volt, amelynek célja a tengerszorosok, a Dardanellák megszerzése volt, amiben viszont a szlávoknak csupán másodlagos szerep jutott, mindössze hivatkoztak rájuk.

.Ami a szerző által felhasznált irodalmat illeti, az utolsó évek feldolgozásai hiányoznak belőle, ezért mindenképpen javaslom, hogy olvassa el Galina Rokina két munkáját, amelyek újonnan jelentek meg. A másik szerző, Olga Pavlenko egyik pánszlávizmusról szóló cikke a külföldi irodalom összefoglalása miatt tanulságos. Nyenasevának a neoszláv mozgalomról tett megállapításai is tovább árnyalhatják a Gecsénél található képet.

A szlovák Vlagyimir Matulának is jelent meg cikke oroszul, amely Stúrnak A szlávok és a jövő világa című munkájáról szól. Ami a második világháború utáni részeket illeti, szeretném megemlíteni, hogy a szláv antifasiszta bizottságok történetéről a legutóbbi időben Nyina Petrova írt, s cikkeiben az új szláv antifasiszta mozgalom történetét dolgozta fel. Ugyanide sorolható Nyikolaj Kikesev könyve[4] is.

Sztálin szlávpolitikájával én is foglalkoztam néhány írásomban. Ezekben a vezér nemzetiségi politikáját, illetve a szlavisztikát helyezzük el a szláv patriotizmus és a proletár internacionalizmus között.[5] Bár vannak, akik vitatják, ám a Nagy Honvédő Háború időszakában valóban lehet a szláv politika érvényesüléséről beszélni, vagyis arról, hogy a pánszlávizmus elemei érvényesültek. Realitássá ekkor vált, hogy a németek elleni háborúban a szláv országok a Szovjetunió körül csoportosulva részt vehetnek. Különösen érdekes az 1947 és 1948 közötti időszak, amelyet aztán a Jugoszláviával való konfliktus zár, amikortól kezdve szlávpolitikáról immár nem beszélhetünk.[6] Ez után a proletár internacionalizmus kerekedik felül, mivel a Szovjetunió szövetségi rendszerébe került egy sor nem szláv állam is. Kizárólag a szláv országok együttműködésére támaszkodni szűklátókörűség lett volna. Amiben azonban Gecse Gézával koncepcionálisan nem tudok egyetérteni az az, hogy a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésével nálunk a pánszlávizmust már 1939-ben elkezdték bevezetni. Pont ellenkezőleg. A pánszlávizmus minden változatát éppen ekkor küszöbölték ki a szovjet propagandából, a pánszlávizmust nagy dühvel leplezték le és támadták a Pravdában, a Bolsevikben, mind pedig az összes többi orgánumban. Egészen 1941-ig csupán negatív megvilágításban lehetett a Szovjetunióban a pánszlávizmusról írni. Ami a későbbi időszakot illeti, abban Gecse Gézának viszont igaza van, hiszen azt nem lehet tagadni, hogy azután, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót, a pánszlávizmust széleskörűen felhasználták a szovjet propagandában is.

Gecse Géza könyvében vizsgálja a Szovjetunió külpolitikáját Hruscsov és Brezsnyev, majd Gorbacsov idején, amikor viszont a pánszlávizmus egyáltalán nem játszott szerepet a szovjet állam külpolitikájában. Sőt napjainkban, amikor Szerbiát támogatjuk, vagy Koszovó kérdésében nyilvánítunk véleményt, esetleg Fehéroroszországgal építünk ki szoros kapcsolatot, akkor itt nagyon sok minden szerepet játszhat, de nem a szláv szimpátia. Nem kívánom kétségbe vonni ugyanakkor, hogy napjainkban új erőre kapott a szláv mozgalom, ám azt el kell ismerni, hogy csupán marginálisan létezik. Főként állandó befeketítésével lehet találkozni a napi orosz sajtóban. Ennek ellenére alakult meg a szláv bizottság és van szláv kongresszus is, amelyek közül az elsőt 1998-ban Prágában tartották. Volt azóta Moszkvában és Ungváron is ilyen összejövetel. A legutolsót 2005-ben Minszkben tartották, amelyet a fehérorosz köztársasági elnök, Lukasenko is támogatott. A következő 2010-ben Kijevben lesz, vagyis a mozgalom létezik. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a kapcsolatoknak két különböző szintjük van. Az egyik a hivatalos, az állami-vallási szint, amely évente rendezvényekben manifesztálódik. És van a senki által el nem ismert szláv mozgalom, amely pártalakításra is kísérletet tett ugyan, de mivel szláv nemzetiséget nem ismer a rendszer, nem lehet ezen az alapon létrehozni. Úgy gondolom, hogy erről is kellene írnia a könyvében. Bizonyára sok orosz történész lesz, aki nem fog a könyvében leírt megállapításokkal egyetérteni, hiszen más a mi historiográfiai hagyományunk. Számomra viszont megkapó az a merítés, amellyel ehhez a kérdéshez hozzányúlt. Ez a kívülről jött szempont a mi problémáink érdekes és szokatlan interpretációja. Azzal vádolhatják, hogy egy bizonyos fajta tendencia uralkodik megközelítésmódjában, de engem ez a fajta megközelítés nem irritál. Gondolom könyvének orosz változatát kifejezett érdeklődés fogja kísérni Oroszországban.”

 Az orosz szöveg gondozásában jelentős szerepet játszó Natalija Filatova, aki szintén az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének a munkatársa, a következőképpen fogalmazott:

 „Én azt hiányolom az orosz változatból, hogy nincs benne, mit gondoltak a pánszlávizmusról a magyarok, hogyan tekintettek erre az ideológiára a 19. század második felében illetve a 20. században. A fő szövegből kellene kiderülnie annak is, hogy a szerző, aki a mi szemünkben egy távoli, sok szempontból egzotikus ország képviselője, miért kezdett e téma feldolgozásába. Mi mozgatta? Ha Gecse Géza azt akarja, hogy könyve az orosz olvasók számára érdekesebb legyen, akkor ezekre a kérdésekre, legalább a bevezetőben válaszolnia kell.”

         Arra a közbevetett kérdésre válaszolva, hogy miben különbözik a kötet magyar, illetve orosz nyelvű változata, Gecse elmondta, hogy a magyar az orosz változat terjedelmének csaknem a duplája. Az orosz változatban nem foglalkozott például a két világháború közötti eurázsiai mozgalommal olyan részletesen, mint a magyarban, hisz míg Magyarországon szinte semmit nem tudnak erről a két világháború közötti orosz szellemi mozgalomról, addig Oroszországban műveiket az orosz emigráció többi irányzatához hasonlóan kiadták, sőt folyamatosan adják ki továbbra is. Most fedezte fel a könyvesboltokban például Basilov egyik könyvét, akiről korábban azt sem tudta, hogy a világon van. Nem szerepel az orosz változatban az emigráns orosz fasiszta mozgalom sem, hiszen immár több mint másfél évtizede az amerikai John Stephen monográfiája oroszul hozzáférhető, míg magyarul nem.

Gecse Géza azt is elmondta, hogy számára az igazi kérdés nem az, amit divat sokfelé, talán Oroszországban is feltenni, hogy létezik-e orosz nemzettudat. Az igazi kérdés az, létezik-e birodalmi tudattól független vagy attól mentes orosz nemzettudat? Ezért döntött végül könyve orosz alcímében az orosz államtudat, vagyis a goszudarsztvennaja miszl elnevezés mellett. Ezen belül számára a pánszlávizmus azért kitüntetett jelentőségű, mert ezt tekinti az első jelentős modern orosz külpolitikai doktrínának.

„Most, a könyvtárakban kutatva találtam a saját kötetemben olyanfajta hiányosságokat is, amelyeket Dosztal professzor nem említett.

Ami az 1939-es pánszlávizmus-kritikát illeti, azzal kapcsolatban könyvem orosz változatában arra gondoltam, hogy számomra az áttörést azért jelentette 1939, mert az addig a Szovjetunióban betiltott szlavisztikát ekkor újra engedélyezték. E tudományág rehabilitálását pedig én egy lépésnek tekintettem a pánszlávizmus felé” – mondta Gecse.

A kárpátaljai születésű, ám évtizedek óta Moszkvában élő magyar Zseliczky Béla, szintén az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézetének kutatója, hangsúlyozta, hogy ő nem a könyv orosz, hanem a teljesebb, magyar változatát olvasta, ezért arról mond véleményt. „Gecse egy céltudatos, lépésről lépésre haladó munkát tett elénk, amely nem egyszerű eszme-, hanem orosz államtörténet is. Sőt bizonyos mértékben pravoszláv vallástörténet és orosz diplomáciatörténet is. A könyv éppen ezért rendkívül érdekes nemcsak a magyar, hanem az orosz olvasó számára is. A szerző igen jó érzékkel közelít meg olyan problémákat, amelyek az orosz nacionalizmus, az orosz államiság történetével függnek össze. Hogyan lett egyre nagyobb az orosz állam az idők folyamán? Miért és hogyan alakult és milyen kapcsolata volt Oroszországnak a különböző népekkel és országokkal? Ezek között a szlávokkal. És a szláv együttélést, a »szoobsnoszty«-ot is gyönyörűen bemutatta. Csak egyet tudok érteni Marina Dosztallal abban – mondta Zseliczky – hogy az orosz–magyar viszonyt bemutató fejezet a legérdekesebbek közé tartozik. Gecse nagyon alapos, amikor az olvasó számára azt mutatja be, hogyan keletkezett, illetve milyen formát öltött ezen elképzelések bármelyike. Volt-e lecsapódása az orosz állami politikában? Hozzájárult-e például Oroszország területi növekedéséhez? Hisz az orosz állam – születésekor – nem volt nagynak tekinthető. Az oroszok különálló fejedelemségekben éltek. E fejedelemségek aztán egyesültek, majd növekedni kezdtek, és idővel Oroszország védelmébe vett különböző szláv és nem szláv népeket, majd fokozatosan, saját kérésükre vagy erővel magához csatolta őket. És a kötet ezt nagyon érzékletesen mutatja be. A szerző ugyanis majdnem minden fejezethez hozzárendel egy a jelentős területi változásokat bemutató térképet. Igen izgalmasan ábrázolja azt, ahogyan Oroszország gondoskodott a szlávokról. Ebben az összefüggésben a szláv gondolat, vagy ahogy Marina Dosztal kifejezte – lehet, hogy valóban ezt a fogalmat érdemes használni – a szláv kölcsönösség, vagy használhatjuk az orosz nacionalizmus fogalmát is; ennek mibenléte igen plasztikusan bontakozik ki a szemünk előtt. Elképzelhető, hogy az eddigieknél jobb címet is lehet találni, hisz a mi közönségünk lehet hogy nem fogadja kellő bizalommal, ha a pánszlávizmust emlegetjük, romolhat tehát a befogadás hatékonysága. Mindemellett a munka, amit a szerző elvégzett, hogyan születtek, majd fejlődtek ezek a gondolatok, megkapó. Ő a szláv kölcsönösséget is az eszme fejlődésének tükrében vizsgálja. Mikor született, hogyan fejlődött, létezett-e egyáltalán és mikor ez az úgynevezett szláv kölcsönösség?

Csak dicsérni lehet a szerzőt azért a következetességért, árnyaltságért és tapintatosságért is, ahogy ezeket a kérdéseket megközelíti. Szerintem a mi oroszországi, moszkvai közönségünk számára is igen hasznos a kötet oroszul való megjelentetése, különösen azért, mert jól megérthető belőle, hogy az orosz állam fejlődésének állomásai során milyen eszmék keletkeztek, mit tűztek ki célként, a balkáni szláv nemzetek vagy a szomszédos szláv nemzetek megsegítésére irányultak-e, egyáltalán a szláv kölcsönösség ilyen körülmények között mit jelent? Hisz kétségtelen, hogy az orosz–lengyel kapcsolatok például gyakran igen feszültek voltak. Nem voltak mentesek az ellentétektől és az összeütközésektől sem. És az orosz állam olykor törekedett arra, hogy Ausztria-Magyarország és a Balkán nemzetei között feszültséget gerjesszen, majd ezt felhasználva azért nyújtott segítséget, hogy közelebb jusson a tengerszorosokhoz. Vagyis az orosz állami, nemzeti érdekek megvalósulásának a szempontjából mit jelentettek ezek a törekvések? És ezeket Gecse ebben a könyvben szépen és következetesen bemutatta. A magyar változatban a szerző a 2004-ig megjelent feldolgozásokat csaknem hiánytalanul szerepelteti, de én is felhívom a figyelmét néhány olyan könyvre, amelyet érdemes elolvasnia, hisz ezek nemcsak az orosz expanziót, hanem a szláv nemzetek törekvéseit is jól leírják, amelyek törekvéseik megvalósításában valamennyien számítottak Oroszország segítségére. Ami például a ruszinokat illeti, hadd hívjam fel arra a figyelmet, hogy a »Kárpátontúli terület« elnevezés, amely nálunk Oroszországban Kárpátaljával kapcsolatban elterjedt, történelmietlen. Helyesebb, ha az eredetit használjuk, mert Kárpátontúlnak csupán 1945 után kezdték nevezni azt a területet, amely valaha Magyarországhoz tartozott, és ruszinok élnek rajta. Ezek a ruszinok különböznek azonban azoktól, akik Galíciában élnek. Saját, külön történelmük van, és más a hozzáállásuk sok mindenhez ahhoz képest is, mint ahogy azt nálunk, Moszkvában sok ruszinofil hirdeti. A ruszinok az 1848–1849-es forradalom során találkoztak először a cári orosz csapatokkal, és akkor fogalmazódott meg sokuk között, hogy lehet, hogy ők oroszok. De a ruszinok között sem volt egység ebben a kérdésben. Gondoljuk csak el, mennyire lehet szláv egységmozgalomról beszélni például az ukrán–orosz, a lengyel–orosz viszonyt tanulmányozva. Még a cseh–orosz viszony az, amely erre némileg módot ad. Én egy Kramář-életrajzra[7] és egy cseh történelemről szóló új orosz feldolgozásra szeretném a szerző figyelmét felhívni, ami az anyaggyűjtés lezárása után jelent meg” – fogalmazott Zseliczky Béla.

Nyikolaj Cimbajev a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetem tanára arra hívta fel a figyelmet, hogy Gecse Géza előtt Csaadajev hivatkozott orosz vonatkozásban Bizáncra, egyébként elítélően, ám tagadhatatlan, hogy neki „nem sok fogalma volt Bizánc történelméről”.

Cimbajev elmondta, hogy a jelen levő történészek közül talán ő ismeri a legrégebben a szerzőt, hiszen a nyolcvanas évek végén fogadó tanáraként többször segített neki a Lomonoszov Egyetemen, és ennek során meggyőződhetett róla, hogy olyan alaposan ismeri az orosz történelmet, amit meg kell becsülni, hiszen bár a ruszisztika elterjedt tudományág a világban, ám a ruszisztikához igazán értők nincsenek túl sokan. Gecse már az 1980-as években is – „bizonyos szkepticizmussal szemlélte a mi történelmünket, és ezt a szkepticizmust mostani könyvében is megőrizte, ami jó dolog. Kevés ember van, aki olyan jól ismerné a 19. század orosz publicisztikáját, mint Gecse Géza. Ezt azért hangsúlyozom, mivel a mai alkalommal főként a szláv egységmozgalom, a szláv gondolat szempontjából érték bírálatok munkáját. Érdemes megjegyezni, hogyha elindulunk Moszkva Váci utcája, az Arbat metrómegállótól ide, ahol most a könyvbemutatót tartjuk, akkor mindjárt ott áll a nem sokkal az első világháború előtt felépült Prága Étterem a metróállomással szemben. Az elnevezés a szláv rokonszenv egyik megnyilvánulása. Én nem olvastam a magyar kiadást, de Gecse Géza jól ismeri az orosz bel- és külpolitikát. Ami a kötet első változatának alcímét illeti, azt én sem tartottam igazán szerencsésnek, hiszen az orosz külpolitikára csak ritkán és részben volt jellemző a pánszlávizmus, az első változat alcíme viszont kelthetett olyan képzetet, hogy lényegi eleme volt országunk külpolitikájának ez az ideológia. Natasa Filatova munkáját is dicséri a fordítás. Lehet kritizálni persze a ruszin vagy más kérdések nem kellő kifejtése miatt, de a leglényegesebb kérdés, amiről a könyv szól: az orosz államnemzeti gondolat születése és fejlődése. Különböző intézkedéseken és intézményeken keresztül hogyan sikerült megvalósítania, illetve hogyan nem? Én úgy látom – állította Cimbajev –, hogy megalakulásától kezdve az Orosz Birodalom soknemzetiségű birodalom volt, és az említett eszmét, az orosz nemzeti gondolatot az államvezetés – III. Sándor és II. Miklós uralkodásának rövid szakaszától eltekintve – soha nem igyekezett megvalósítani. Amikor erre II. Miklós idején aztán mégis megpróbált sort keríteni, akkor ez az Orosz Birodalom pusztulásához vezetett. Ezért ha pontos címet kívánunk adni Gecse Géza könyvének, akkor inkább »Az orosz expanzió története« cím lenne az igazán találó. És mivel a birodalmi terjeszkedésnek a 17. századtól kezdődően különböző ideológusai voltak, Gecse könyve az orosz expanziós eszmék születésének és kudarcának is a története egyben.”

Gennagyij Bordjugovot, aki – Nyikolaj Cimbajevhez hasonlóan – szintén a Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetem tanára – a vita „szerkesztőségi értekezletre” emlékeztette. Bordjugov elmondta, hogy miután ő a 20. századi orosz történelem kutatója, Gecse könyvének csupán a számára érdekes fejezetével, vagyis a szovjet államnacionalizmus kialakulásával kíván érdemben foglalkozni. Bordjugov szerint Gecse Géza „csupán külpolitikai aspektusaiban” vizsgálta ezt a kérdést, azon belül is főként a politikai részét, és – lényegében Majszkij munkásságát leszámítva – nem is az orosz gondolkodást vizsgálta, hanem a szorosan vett külpolitikára koncentrált. Bordjugov szerint a kérdés ennél sokkal összetettebb.

Megérti – mondta –, hogy „a szerző és az itt jelenlévők közül sokan hajlamosak rá, hogy a sztálini idők állami gondolatában a patriotizmust, a nagyhatalmi vonásokat vagy azt lássák, hogy a szocialista gondolat hogyan oldódik fel a nagyhatalmiságban és a patriotizmusban. Ám az én kutatásaim azt bizonyítják – folytatta –, hogy minden sokkal bonyolultabb. Sztálint vagy a sztálini állami gondolatot erre leegyszerűsíteni azért hiba, mert akkor nem értünk meg semmit napjaink problémái közül. Sztálin, amikor kidolgozta állameszméjét, akkor nem törekedett arra, hogy ezt magyarázza. A levéltári források alapján viszont arra a következtetésre lehet jutni, hogy mennyire nagy figyelmet szentelt saját szövegei elkészítésének. Sztálin Az orosz cárizmus külpolitikájáról szóló Engels-cikkről 1934-ben írt kritikát, amely körül egy zárt körű vita alakult ki, és csak 1941-ben publikálta. Addig ugyanis úgy látta, hogy a helyzet nem érett meg közlésére, mert nem értenék meg, vagy félreértenék. Ennek fényében nem is annyira állami gondolkodónak, sokkal inkább nagyszabású politikusnak tűnik. Az internacionalizmus alapján álló szocialista ideológia mellett egy másik síkon közben létrehoz egy patriotizmuson és a nagyhatalmiság alapján álló ideológiát. Ám egyáltalán nem arról van szó, hogy az internacionalizmus rovására, amit a szocializmus egy országban elmélete sem rombolt le. Sztálin szerint ugyanis két ideológia jobban összekovácsol egy társadalmat, mint egy. Ha csupán egy ideológia van, lesz olyan csoport, amely azt nem tudja a magáévá tenni. A Központi Bizottságban rengeteg és igen összetett értelmiségi csoport volt. Másodszor pedig Sztálin világosan tisztában volt azzal, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű ország. Gyakran mozog a nacionalizmus és az internacionalizmus között például akkor is, amikor a tatár vagy a kazah történelem kérdéseit tárgyalják. Ezért gondolom úgy, hogy a sztálini időszak állami gondolkodását nem szabad leegyszerűsíteni. Nem lehet azt mondani rá, hogy sajátos államnacionalizmus, mivel mindkét említett elem megtalálható benne. És akkor még nem említettem az orosz emigráns állameszme különböző változatait.

Különösen azért van a kritikának itt jelentősége, mert Gecse Géza könyve címében jelképi jelentőséggel bír. Az idei évben ugyanis Oroszországban óriási vitát váltott ki Sevkunov, azaz Tyihon apát A Birodalom pusztulása, a Gibel imperii című film, amelynek alcíme a Vizantyijszkij urok, vagyis a Bizánci lecke, amelynél a birodalmiság hangsúlyozásával találkozunk. Vagyis éppen úgy, ahogy Sztálinnál, aki a konzervatív gondolatokhoz visszanyúlva a saját rendszerét igyekezett megszilárdítani, nálunk ma is nap mint nap találkozhatunk ilyen törekvéssel. Sevkunov filmjéből három ilyen momentumot szeretnék kiemelni. A film az etnocentrizmus gondolatát népszerűsíti, különösen ott, ahol a zsidó forgatókönyvvel találkozhatunk. A Nyugat-ellenességet propagálja, amikor arról beszél, milyen elvek alapján épült fel Konstantinápoly. Oroszország kiválasztottságának a gondolatát népszerűsíti, hiszen arról beszél, hogy az oroszok Konstantinápolyban Istent keresték, miközben a Nyugat bankokat és gazdagságot fedezett ott csupán fel, amelyet sikerült részben el is tulajdonítania, amikor a keresztesek kifosztották a várost. Sevkunov Putyinnak próbál szolgálatot tenni a filmmel, bár az orosz miniszterelnök igyekszik azonos távolságot tartani a különböző vallási felekezetektől. Ideológiai szempontból a mai orosz hatalom sincs egyszerű helyzetben. Bármennyire is úgy látszik, hogy a nagyhatalmiság, illetve a patriotizmus kártyáját játsszák ki, de ugyanakkor támaszkodnak a kommunista múlt bizonyos elemeire is. A mai orosz hatalom »használja« ezeket az »elemeket«. Ezért azt kijelenteni, hogy Putyin vagy Medvegyev a nagyhatalmi ideológia képviselői, tévedés. Ezért, amennyiben publikálni fogja a könyvét, vegye ezt a momentumot is figyelembe. Marina Dosztallal egyetértek abban, hogy nagyon sok mindennel ki lehet még egészíteni ezt a könyvet. A mai történetírásunk igen jelentős lépést tett előre. Különösen a kétezres évtized első felében tömegesen publikálták az SZKP KB ideológiai és propagandatevékenységével kapcsolatos dokumentumokat. Mindenki számára hozzáférhető, nem kell archívumokba járni hozzá. Ön idézi például Sztálin egyik 1945-ös beszédét. Vlagymir Nyevezsin részletesen foglalkozott ennek a beszédnek az összes piszkozatával, amelyeket össze is hasonlít egymással. Enélkül önt nem fogják érteni az orosz történészek, és akkor még egy szót sem szóltam azokról a történetfilozófiai vitákról, amelyeknek egyik részese például az a Nyikolaj Barszenkov, aki az ön motívumai mentén dolgozik. Historiográfiai szempontból igen jó perspektívái vannak, de ezeknek a hiányosságoknak a pótlása jót tenne könyvének. Vannak természetesen további érdekes kérdések is. Felsorolok néhányat. Mit lehet kezdeni egy pánszláv ideával a világháború utáni, felszabadított, fasizmusmentes Kelet-Európában vagy Magyarországon, Csehországban, Bulgáriában, Romániában? Nem is annyira a párt- vagy más hivatalos dokumentumokból elénk táruló kép az, ami érdekel, hanem az, hogy a különböző értelmiségi csoportok hogyan fogadták volna ezt? Hogyan tudta Kelet-Európa megemészteni a Szovjetunió ideológiai expanzióját? Hogyan emésztette meg ezt a Bizáncot Európa? Ilyet vagy másfajtát, esetleg csaadajevi típusút szeretett volna? Egy probléma például a sok közül: ha egy sokvallású országban államvallássá a pravoszláviát teszik, akkor erre logikus lehet a kereszténység teljes elutasítása is az adott társadalomban. Oroszország intellektuális élete most talál magára, »ébredezik«. Még nem tudni, hogy az orosz értelmiség képes-e a problémákra önálló választ adni vagy nem. A Kreml fog választ keresni ezekre a kérdésekre? Ha azonban orosz szellemi élet nem képes kiizzadni a megoldást, lehet, hogy ezt a régi gondolatokhoz való visszatéréssel kívánja majd kompenzálni. Folyik a megfelelő formák keresgélése. Milyennek kell lennie Oroszországnak ebben az új kompozícióban? Mivel Gecse könyve rendkívüli módon áthallásos, nagy a felelőssége, ezért érdemes dolgoznia rajta.”

Vjacseszlav Szereda, a Szlavisztikai Intézet munkatársa szerint a könyv címe jó. Az első Bizánc találó, viszont a második Bizáncról „jó lenne, ha a szerző soraiból kiderülne, hogy mit jelent pontosan. Kifejezetten a szovjet birodalomra gondolt-e, vagy pedig tendenciának, gondolkodásmódnak tartja-e ezt a második Bizáncot. Aztán a következő kérdés, hogy mi a birodalmak szerepe. Csak negatív vagy lehet pozitív is? Ezt a fogalmi tisztázást jó lenne elvégezni a tervezett kötetben – hangsúlyozta Szereda. – A politológiai irodalomban teljes mértékben elfogadott a birodalom vagy a birodalmi lét mint kategória használata, semmi szörnyű nincsen benne. A könyv elejéről nekem hiányzott – mondta – egy általánosabb elvi bevezető arról, hogy a szerző mit gondol a különböző birodalmak történelemben betöltött szerepéről. Ha már Rettegett Ivántól Putyinig tekintette át Oroszország történetét, már csak Medvegyev hiányzik belőle.”

Valentyina Tvardovszkaja, a 19. századi orosz önkényuralmi apparátus kutatója hozzászólásában arról beszélt, hogy „az élénk vita többek között arról győzte meg, hogy – bár ő nem szlavista, de úgy érzékeli, hogy a pánszlávizmus, illetve az orosz múlt más doktrínái várható, hogy a jövőben másfajta formában fognak megjelenni, s ezért számolni kell majd velük mint olyan tényezővel, amely mindannyiunk közös jövőjét befolyásolni képes.”
A Moszkvai Magyar Kulturális Intézet igazgatója, Nagy István házigazdaként zárszavában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kötet alcímét szerinte Russzkaja imperszkaja miszlként lehetne oroszra fordítani. Utalt arra is, hogy orosz olvasatban létezik a birodalomnak egy olyanfajta értelmezése is, amely a birodalmiságnak kifejezetten pozitív tartalmat, egyfajta civilizatórikus küldetést tulajdonít.[8]

A Voproszi Lityeraturi (Irodalom Kérdései) orosz folyóirat bevezetőjében hivatkoznak Emil Pain könyvére, amelyben az orosz szerző megállapítja, hogy „a 19. század közepére, amikor a birodalmi léthez képest az államberendezkedésnek újabb, életképesebb formái alakultak ki, a birodalmi berendezkedés kezdte elveszíteni történelmi létjogosultságát”. Pain úgy látja, hogy a náci és a szovjet despotizmus hasonszőrű birodalmi rendszerek.

Vlagyimir Kantor szerint viszont ezeknek a rendszereknek nem a klasszikus birodalmisághoz, hanem az ázsiai despotizmushoz volt közük.

Kantor hangsúlyozza, hogy a birodalmi Oroszországot Nagy Péter alapította meg, és egyfajta egyensúlyozó szerepet töltött be a különböző nemzeti törekvések között. Ellensúlyozta a különböző nemzeti kizárólagosságra való törekvéseket, és ilyen szempontból hasonló funkciókat gyakorolt, mint a Római Birodalom. Hasonló az Európai Unió kialakulófélben lévő struktúrája is – állítja Kantor. Az ő modellrendszerében a szovjet birodalom elnevezés értelmetlen fogalom, hiszen a Szovjetunió nem impérium, hanem „ázsiai despotizmus” volt, amely, szakítva az orosz birodalmi hagyománnyal, a „történelmen kívüli térbe” került. A lenini–sztálini rendszer ekképp az orosz birodalmi tradícióval való szakítás. Ebből a megközelítésből vizsgálva állítja, hogy Oroszország ma is birodalom, sőt nem is szabad másnak lennie.

Némileg más felhanggal ugyan, de a mai orosz álláspontok többségét alapvetően a birodalombarát attitűd jellemzi. Ilyen az Oroszország eurázsiai jellegzetességeit hangsúlyozó Alekszandr Dugin, aki az orosz eurázsiai mozgalom egyik vezetője. Dugin szerint ma még az sem világos, hogy az Orosz Föderáció voltaképpen minek is tekinthető. „A Szovjetunió örökösének? Regionális hatalomnak? Soknemzetiségű államnak? Etnikumközi szövetségi államnak? Eurázsia csendőrének? Sakkfigurának az amerikai tervekben? Olyan területnek, amelyre a további darabolódás vár? E meghatározások teljes ellentmondásossága ellenére, a konkrét feltételek függvényében az Orosz Föderáció e szerepek valamelyike szerint jár el.” Vagyis Dugin szerint a mai Oroszországnak nemhogy a birodalmi jelleghez vagy a birodalmisághoz nincs köze, hanem még teljes értékű Orosz Államnak sem tekinthető.[9]

„Olyan Orosz Birodalomra van szükség – állítja Dugin, bár ennek viszont csupán a kontúrjait tudja felrajzolni – amely világhatalom lesz.”[10]

Ez a fajta orosz álláspont az, amelyet sajátos módon magáénak vallhat az orosz cári rendszerért lelkesedő ember, de a Szovjetuniót visszakívánó kommunista is, tudatában lévén annak, hogy ezek az idők régi formájukban immár nem térhetnek vissza.

Painhoz vagy Kantorhoz képest a történész-publicista Mihail Szmolin kifejezetten a liberális demokrácia alternatívájaként tekint a birodalmiságra.

Az orosz nemzettudat fő feladatának – Duginhoz hasonlóan – Oroszország birodalmi újjászületését tekinti, amelyben a pravoszláv jellegnek is központi jelentőséget tulajdonít. Oroszországnak Orosz Föderációból Orosz Birodalommá kell válnia. A bolsevikokat például azért ítéli el, amiért a Szovjetuniót szövetségi államként hozták létre.[11] Nyoma sincs benne annak a fajta lelkiismeretfurdalás-szerűségnek, amely a többi volt birodalmat alapító nemzetet, így az angolt és a franciát is jellemzi, ott a birodalommal kapcsolatos képzetek napjainkra csaknem közutálat tárgyává változtak.

Az orosz tudományos élet nekifogott az orosz birodalmi múlt feltérképezésének, bár a munka még korántsem ért véget. Feldolgozások születtek az úgynevezett fejlett perifériák, így Finnország, Lengyelország és – a legutóbbi időben – a Baltikum sajátos helyzetéről.[12]

Foglalkoznak a kelet-európai szovjet befolyás kiépítésének történetével[13] éppúgy, mint dokumentumok közlésével.[14]

Viszont átfogó mű – mint az a Gecse-könyv vitájában is elhangzott – még nem született az orosz birodalmi politikáról. Olyan feldolgozásra lenne szükség, amely kifejezetten a birodalmi politika hatékonysága szempontjából vizsgálná az orosz, illetve a szovjet birodalmi múltat.

Sok történész állítja ugyanis, hogyha a kollaboráció szót semleges értelemben használjuk, akkor a „birodalmak megértésének a kulcsát a központi és helyi kollaboránsok közötti alkuk jelentik. Egyetlen birodalom sem maradhatott volna fenn sokáig, ha kizárólag a központi hatalom puszta erejére támaszkodik”.[15]

Alekszandr Szergejev

Jegyzetek