Horváth Erika

Élettérelmélet Friedrich Ratzeltől Haushoferig

Bevezetés

         Az élettér fogalma eredetileg a természettudományokból származik, majd a 19. század végétől Ratzel használta először ezt a fogalmat politikai kontextusban, a Politikai földrajz című művében. „Véleménye szerint minden a kicsiből a nagyba törekszik, számára ez jelenti a történelmi haladást, míg minden hanyatlás a visszafejlődött térfelfogásnak az eredője. Tehát Ratzel szerint a világtörténelemben a meghatározó mindig a nagy állam volt, s a kis országokat a „többitől fel nem szívott maradéknak” nevezi.”[1]

         Később Haushofer, Ratzeltől eltérően az élettér fogalmát Németország területi expanziójára használta. Azt mondta, hogy Németországnak nincs elég élettere, területe, ezért szükséges határait kiterjeszteni. A versailles-i béke a német életteret beszűkítette. Ratzelhez hasonlóan ő is a Raum (tér) és az ember kölcsönös függőségéről beszél, az organikus állam növekedésével, a népesség növekedésével párhuzamosan a területeket is növelni kell. Művében arról ír, hogy a német határokat ki kell terjeszteni azokra a területekre, ahol németek élnek, ezzel szemben Hitler már egész Kelet Európát uralma alá akarta hajtani, német fennhatóságot a többi nemzetre is ki akarta terjeszteni, amíg Haushofer itt csak békés együttműködésről beszél. Elképzelése szerint Németországnak Közép-Európában domináns gazdasági szerepet szán, amivel megvalósulhat egy kontinentális autarchia a térségben.

Később Haushofer nézeteit átértelmezve a náci Németország használta az élettér fogalmát terjeszkedési politikájuk önigazolására.

Friedrich Ratzel

Az államra, mint organizmusra tekint, az emberek és a föld szoros kapcsolatáról ír. Az államot az a földterület határozza meg ahova letelepült, és ez a kölcsönhatás határozza meg később az állam sajátosságait. Az országok abban különböznek egymástól, hogy mekkora területen helyezkednek el, milyen a fekvésük, azaz milyen földrajzi adottságaik vannak, és milyenek a környező területeik (pl. tengerpart vagy szárazföld határolja őket). A szomszédos területek lakottak-e vagy pedig lakatlanok. „A régi és mostani görögök tengerészek és kereskedők, szigetek és partszegélyek lakói, a XIX. századi svájciak éppúgy szeretik kis államuk szabadságát, mint őseik a XIV. században”[2] Az állam elhelyezkedése determinálja sorsát, nem tud ebből kilépni. Ebből adódik szerinte a centrum és a periféria országainak problémája, tengerparti, vagy szárazföldi területről van e szó, illetve, hogy hegyvidéken vagy síkvidéken találhatók. Az országok jelentőségük növelése érdekében próbáltak meg terjeszkedni, hogy más adottságú részeket is befolyásuk alá vonjanak. Az országok egyes belső részei, tartományok, kerületek, különböző fontosságúak. Vannak olyan részek, amiknek elvesztése az ország hanyatlásához, pusztulásához vezetne. Egy nagy államnak nélkülözhetetlen a tenger vagy a folyó. „Ha Szerbiát visszaszorítanák a Dunától, gyógyíthatatlanul tönkremenne; ez okból ragaszkodnak hozzá annyira Belgrádban. Svájc elképzelhetetlen az őt három oldalról körülvevő alpesi határok nélkül, míg északi dombvidékeinek átnyúlása a Rajnán túlra éppenséggel nem tartozik az ország lényegi vonásai közé, s az sem, hogy magába foglalja-e Júra kisebb vagy nagyobb részét.”[3] Ezért ítéli el Ratzel a mechanikus területfelosztást, amikor mesterségesen alakítják ki egy ország területét, nem figyelve a terület organikus egységére. „Ilyenkor a politikai testet nem kezelik másként, mint egy levágott állat tetemét, amelynek egy darabját gondolkozás nélkül kivágják, teljesen mindegy, hogy hol, és hogy milyen nagy darabot, abból a meggondolásból, hogy az már úgyis csak egy hulla.”[4]

         A „harmadik világ”[5] problémáját is arra vezeti vissza, hogy a nagyhatalmak mesterségesen avatkoztak bele ezen területek sorsába. Mesterségesen alakították ki határait, beleszóltak államuk belső ügyeibe, meggátolták természetes fejlődésüket. Amikor azzal a céllal hozták ide saját kultúrájuk vívmányait, hogy jobbá tegyék ezeket a területeket, segélyeket jutattak nekik, valójában az ellenkezőjét érték el. Ezek a területek nem fejlődhettek önállóan, nem alakulhatott ki a népek szoros kapcsolata a földdel, nem szilárdulhattak meg szerveik, mert egy másik állam, más területi adottságú vívmányait hozták be ide.

         Az államok harcban állnak egymással, azért, hogy önálló létük biztosítva legyen. „A világ mozgása arra irányul, hogy az egész Földet egy nagy gazdasági organizmussá alakítsa át, ahol az országok és a népek csak többé-kevésbé alárendelt szervek lennének.”[6]

         Ahhoz, hogy egy nép egyéni vonásai kialakuljanak, megszilárduljanak, szükség van egy ellentétes erőre, ami fejlődésre készteti. Egy terület csak addig tud növekedni, amíg nem találkozik, egy nálánál erősebb területtel, ami terjeszkedését megállítja. „Az 1204-es latin hódítás megsemmisítette volna a görögséget, a török hódítás ugyanakkor az életét adta vissza neki azzal, hogy még erősebb ellentétévé vált a görögségnek. Ugyanezt a tényt ismételjük meg, ha megállapítjuk, az Achemenidák támadása a görögökben először fejlesztette ki az egyébként velük született népiség erejét, felgyújtotta bennük a nagy hazaszeretetet, csak így ébredtek rá igazán arra, hogy mi a különbség hellén és barbár között, hogy saját erőforrások tömkelegével rendelkeznek, hogy mekkora az értéke a polgári alkotmánynak, s egyáltalán arra, hogy mit jelent mindaz amit, mint nemzet a magukénak tudhatnak.”[7]

         Mivel az államok mozgásban vannak, és minden állam célja területének növelése, a nagyobb kiterjedésű ország fejlődésre ösztönzi a kisebbet, arra hogy az egyensúlyt visszaállítsa, vagy úgy, hogy megpróbál a nagyobbtól elvenni területet, vagy pedig megegyezéssel oldják meg a konfliktusukat. A harmadik megoldás pedig, ha máshol kártalanítják magukat. „Poroszország Lengyelországban kártalanította magát Franciaország rajnai terjeszkedésének ellensúlyozására.”[8]

         Amikor a szomszédos országok természetükből adódóan hasonlóakká válnak egymáshoz, akkor nemcsak méretükben próbálnak kiegyenlítődni, hanem meg kell osztaniuk egymással természeti adottságuk, természeti kincseik előnyeit is. Ekkor viszont elkerülhetetlenné válik, hogy bizonyos érdekek ütközzenek. Ez a két államot versenyre, harcra készteti, ami egészen egymás kiszorításáig is elmehet. „Spanyolországgal folytatott harcában a megerősödő Hollandia és Anglia azokat a tengerentúli funkciókat is átvették, s azoknak a dimenzióknak az elérésére is törekedtek, amelyeket egykor a portugálok erősítettek.”[9]

         Jacques Ancel Geopolitika című művében bírálta Ratzel nézeteit, szerinte a földnek tulajdonított kizárólagos szerep hatalmas jelentőséggel ruházza fel a határokat. Minden a fizikai terjeszkedésről szól, szellemi hatalmakról, befolyásról nem tesz említést. Legsúlyosabb hibája szerinte az, hogy Ratzel egybemossa a nemzetet és az államot. „Németország térképe Ratzelnél magába foglalja Ausztriát, Svájcot, Belgiumot, Németországot. Követői pedig még ennél is tovább mennek.” Elismeri, hogy a német geopolitika „hatásos szintézisbe” foglalja össze az új tényeket, de ezek mindig a német törekvésekkel állnak összhangban, Németország terjeszkedési vágyával.[10]    

Karl Haushofer

         A német egységesítést követően, a bismarcki gyarmati politika lényege az volt, hogy Németország minél jelentősebb befolyást tudjon szerezni a világ különböző térségeiben. Ez azért is volt különösen fontos, mivel a századfordulóra Németország lett a legerősebb európai állam, ugyanakkor vezető gazdasági pozíciói mellett messze elmaradtak gyarmati politikai sikerei.[11]

         Haushofer rámutat arra, hogy Németország különleges helyzetben van abból a szempontból, hogy „népességének egyharmada idegen hatalom és uralom alatt”[12] áll. Ebből következik, hogy a német lakta területek, illetve német kulturális terület nem esik egybe az államhatárokkal. Ezáltal a németeknek nem lett biztosítva életterük. Ezt a helyzetet erősítette meg az első világháborút lezáró békeszerződés, mely a széttagoltságot rögzítette. Szerinte ezért nem célszerű a Népszövetséghez való tartozás, ezért támogatta Népszövetségből való kilépést, mivel a népszövetségi törekvések, amik az új mesterséges határok fenntartását támogatta szöges ellentétben állt a német nemzeti törekvésekkel. Ratzel szerint nem szabad egy államot mesterségesen megbontani, Haushofer ezt az elméletet vetítette ki a versailles-i béke által kialakított új határokra, amiket a győztes nagyhatalmak mesterségesen alakítottak ki. Szerinte ez ellentétben áll a népek természetes határaival, életterével. Ratzel szerint ezeket a természetes határokat az a földterület határozza meg, amelyen egy állam kialakult, ennek a földnek adottságai határozzák meg az adott nép sajátosságait, területeit. Súlyos ellentéteket szülhet, ha ezeket a határokat mesterségesen megbontjuk.

         Mivel az új határok annyira szöges ellentétben állnak a természetes viszonyokkal, a természetes erőviszonyokat is meghamisították, ebben volt jelentős szerepe a francia kultúrpolitikának, illetve az angoloknak. Ehhez járult még hozzá a Kisantant mesterséges fenntartása, pénzzel való támogatása, hogy az új rendszert természetes, és szükségszerű állapotnak tűntessék fel. Egy ilyen állapot szerinte nem tartható fent sokáig. „A biológiai hajtóerők alatt elsősorban a faji akaratból és a növekvő, stagnáló vagy csökkenő népsűrűségének a fokozódó, stagnáló vagy éppen csökkenő lendületéből adód érőt értjük, ami minden formális szabályozás alól kivonja magát, és amelyet a régihez ragaszkodó nagyhatalmak, mint számukra titokzatosat, korlátok közé kívánnak szorítani. E hajtóerők minél mechanikusabbak, mint a gazdasági illetve technikai, annál könnyebb őket átmenetileg korlátozni; viszont minél inkább közel állnak a néplélek mélyéhez, annál inkább elérhetetlenek a külső kényszer és a bürokratikus korlátozás számára.”[13]

         Haushofer a világháború világpolitika következményeit hat pontban foglalta össze, amelynek közvetlen hatása van Németország jövőjére. A Brit Birodalom, Franciaország, Hollandia, Belgium, Portugália egy olyan világot akartak fenntartani, ami már rég elavult és a jövőben már nem tartható fent. Ezzel a törekvéssel szemben áll Németország, amely Közép Európa vezető állama. Ez a térség előbb utóbb úgyis felismeri, hogy jövőjét csak az biztosíthatja, ha a német geopolitikai irányvonalat követi. A brit világbirodalom már fellazult, ezt mutatja, hogy Dél-Afrika, India, illetve Írország is fontolgatja a Birodalomból való kilépést. Oroszország Ázsia irányába való fordulásával egy 8000 kilométer hosszú ázsiai előfrontot hozott létre. Japánnal az élen a dél- és kelet-ázsiai országok növekvő lendületet figyelhető meg. Észak- és Dél-Amerika sajátos fejlődése, amelyben megfigyelhető az alkalmai szövetségek állandósulása. Ilyen például az ABC államok (Argentína, Brazília, Chile) Mexikóval, Urugvay-jal, Paragvay-jal kiegészülve szorosabb szövetséget hozott létre. A Montevideóban megtartott pánamerikai kongresszuson Észak túlsúlya ellen léptek fel. Ezen hatások nem mindegyikének van közvetlen hatása németekre, de ha uralni akarják a világpolitikát tisztában kell lenni minden erőtér felett áttekintést kell nyernie.[14] A sikeres politikához az összes új irányvonalat meg kell ismerni. Az életképtelen mesterséges világrend felszámolására nem feltétlenül szükséges erőszakot bevetni. Ha egy nép felismeri a rendszer hibáit, gyengeségeit kihasználja, ettől a rendszer magától is megdőlhet.

A világ politikai felosztása

         „Nem csak a kicsi és a nagy között fennálló abszolút ellentmondást ismerhetjük fel, hanem egy relatívat is: a nagy térrel rendelkező, az egészet tekintve kis népsűrűségű hatalmak – például a négyzetkilométerenkénti 1 fővel vagy kevesebbel (Ausztrália), 5,7 fővel (Oroszország), 9 fővel (Belgium és Franciaország, 12 fővel (Brit Birodalom), 15 fővel (USA), 16 fővel (Olaszország), 20 fővel (Hollandia) rendelkező országok, továbbá a nagy kiterjedésű, összefüggő területű hatalmak (Szovjetunió) és a szétszórtan, de szintén nagy területtel bíró hatalmak (Brit Birodalom, USA) -, valamint az olyan országok között, melyeknek alig van (Japán), vagy egyáltalán nincs területi tartalékuk (Németország), s négyzetkilométerenként 140-150 főt kell elhelyeznünk.”[15] Ebből kitűnik, hogy egyik oldalon azok állnak, akiknek területük jóval nagyobb annál, amit képesek lennének benépesíteni, megművelni, fejleszteni; a másik oldalon pedig azok, akik sokkal kevesebb térrel rendelkeznek, mint amennyire lakosságuk fenntartásához feltétlenül szükségük lenne.[16]

         Ratzel szerint a nagy térben élő népek optimista vonásokat hordoznak magukon. Ilyen például Oroszország, melynek helyzete sokkal jobb, több előnyt jelent, mint a sűrűn lakott térségek. Azok a konfliktusok, amik egy sűrűn lakott államra vonatkoznak, egy nagy térségben eltörpülnek, mert széles terük van a mozgásra, konfliktus esetén tovább vándorolnak. Csökkennek a népek közötti különbözőségek és előítéletek. Ez figyelhető meg Afrikában is, ahol az angolok és a franciák nem állnak annyira élesen szembe egymással, mint Európában, hiszen itt elegendő terük van a viszályok levezetésére.[17]  Ezt a vonalat viszi tovább Haushofer, szerinte a nagy kiterjedéssel rendelkezők területi változásai jóval kevesebb erőszakkal, és a világpolitikai energiák átcsoportosításával mehetnek végbe. Hadi szempontból is előnyöket rejt a hatalmas tér, hiszen Szovjetunió vagy az Egyesült Államok képes hadiiparukat olyan távolra telepíteni, hogy oda az ellenség légiereje már nem képes behatolni.[18] Oroszország hatalmas ritkán lakott területei, illetve éghajlata segített visszavetni például Napóleon előrenyomulását is.

         Mivel a föld kiterjedése véges, korlátozott az államok terjeszkedésének határai is. Minél nagyobb területeket foglaltak el annál közelebb kerültek egymáshoz és annál bonyolultabb, összetettebb lesz közöttük a kapcsolat. „A történelem tehát a közelebb húzódás, összetömörülés, az érintkezések és a csere megsokszorozódása.”[19] Nemcsak a szomszédos területek hatnak egymásra, hanem például a földrajzi felfedezésekkel a népek előtt kitágult a világ, új tereket nyitottak meg, megnagyobbították a történelem színterét. Ezzel új, még nagyobb dimenziókat nyitottak meg, kisebb államok számára is teret engedve a növekedéshez. A földterület korlátozottságából adódik az is, hogy csak kevés állam tud ugyanabban az időben nagy területeket elfoglalni. Az új területek utáni harcban pedig a világ térképe átrendeződött. Egy ország azáltal tudta hatalmát növelni, ha minél nagyobb területeket szerzett meg, minél nagyobb területeket tudott befolyása alá vonni, akik pedig ebben a harcban lemaradtak, terük beszűkült és már nem tudtak érdemben a világpolitikába beleszólni.

Ratzel szerint valójában csak öt nagyhatalommal kell számolni, ezek Anglia, Oroszország, Kína, az Egyesült Államok és Brazília, melyek majdnem a föld felét elfoglalják. Oroszország már nem növekedhet anélkül, hogy összeütközésbe ne kerülne a brit és kínai birodalmakkal. Németország, pedig amikor belépett a gyarmatosítók sorába már alig talált magának elegendő, megfelelő területet. „Ezen a szűk planétán csak 5 millió négyzetkilométer képezi egy „valódi” nagyhatalom alapját. Ezért szorítja ki egyik hatalom a másikat a világhatalmi helyzetből; ami ma Anglia, az tegnap Spanyolország volt.”[20]

         Csak a nagy térrel rendelkező államok képesek a terjeszkedésre. Csak ezeken a területeken adottak a feltételek, nyersanyag, természeti kincsek, népesség. Az itt élő népek gondolkozása is a nagy térhez idomul, a kis területen élők gondolkodása beszűkül, nem képesek nagy hódításokra. Azonban Ratzel szerint azok a területek, amik jelenleg széttagoltak, de valamikor nagy egészet alkottak szintén nagy térben gondolkodnak, azokat az eszméket viszik tovább, és arra törekednek, hogy ez az egység visszaálljon. Erre hivatkozik Haushofer is, szerinte Németország, amely magán viseli a nagy német birodalom jellemvonásait, nem élhet egy kis térbe bezárva, hiszen nagy világpolitikai hatalommal rendelkezett. Gondolkozásmódjában a nagyhatalmi területekhez szokott. Ezért tartja fontosnak a nevelésben is, hogy ne felejtsék el a németek nagyhatalmi múltjukat. Ratzel szerint a „térség önmagában véve politikai erő, és nem csupán politikai erők hordozója.” [21] A történelemben a nagy uralkodók, hódítok, mint például nagy Sándor, Caesar, Napóleon azért tudtak hódítani, mert képesek voltak nagy terekben gondolkodni és rendelkeztek azzal az erővel, ami ezek leküzdéséhez szükséges. A háborúban megjelenik a térért vívott harc, melyben a harcolók térfelfogása fejlődik. Minél nagyobb egy ország, annál nagyobbak az igényei, annál merészebbek az elvárásai, és amelyik nagyhatalom győz az leváltja a korábbit. A háború hírtelen kitágítja a konfliktus színterét, egyre nagyobb területekre terjed ki, bevonja a környező területeket is. „Az egyes hadszínterek között van egy közepes méretű, amely megfelel az emberek mozgásképességének. Ha az úgynevezett belső vonal túl hosszú, akkor túl szellős a terület; ha túl rövid, akkor az ellenség egy részét mindjárt ott érezzük a hátunkban, ha éppen a másik rész ellen fordulunk. Egy hadviselő fél számára, amely birtokolja a nagy teret, előbb-utóbb előnyös lesz az, hogy a háborút egy korlátozottabb nagyságú területen játssza, ahol össze tudja fogni erőit, anélkül, hogy szélesre nyílt hátát feladná.”[22] Ezért tudott Oroszország győzni. Ugyanakkor ez a beszűkülés nem szabad, hogy túl messzire menjen, mert akkor a kis térre összezsúfolt csapatok nem tudják megvalósítani eredeti szándékukat, a hódítást, területszerzést. Ugyanakkor egy sikeres hódításhoz nemcsak egy kitűnő vezérre van szükség, hanem a népnek is alkalmasnak kell lennie. A népben is élnie kell a merészségnek, a távolra látásnak, a nagy terekben való gondolkodásnak. Ezekre hoz Ratzel példákat: „A terek legyőzésének képessége megvan a vezetőkben, nincs meg ugyanakkor a tömegekben: a franciák. A terek legyőzésének képessége a tömegekben erősebb, mint a vezetőkben: a spanyolok. A tömegek és vezetőik egyaránt jól fel vannak készítve arra a feladatra, amit a téruralom megkíván: az anglo-kelták.”[23] Szerinte ezért történt, hogy a spanyol hódítás során elegendő ember vándorolt ki, hogy az új területeket gyarmatosítsa, de nem rendelkeztek az ehhez szükséges politikai szervezettel. Franciaországban viszont fordított volt a helyzet. Itt megvoltak a szükséges politikai rendszerek, azonban nem tudtak elegendő gyarmatosítót küldeni az új területekre. Mindkét nagyhatalmat leváltotta később Anglia, ami viszont rendelkezett elegendő emberrel és megfelelő vezetőkkel, hogy hatalmát kiterjessze a többi kontinensre is.

Nagyhatalmak Haushofer alapján

         Ha abból a megközelítésből indulunk ki, hogy az első világháború után azok az országok számítottak nagyhatalomnak, melyek állandó tagsággal rendelkeztek a Népszövetségi Tanácsban, akkor ide tartozik a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, Japán, majd 1926-tól Németország, illetve 1934-től Szovjetunió. Valamint a nagyhatalmak sorába lépett az Egyesült Államok. Ekkor már megfigyelhető az a tendencia, hogy Ausztria-Magyarországot már nem számították nagyhatalomnak. A világháború utáni szétdarabolódásának köszönhetően, már nem alkotott egységes egészet.

Anglia csak Amerika felfedezése után vált igazi nagyhatalommá, amikor a főbb tengeri útvonalak az Atlanti-óceánra helyeződtek át. Ugyanakkor már többször sikerült korábban megszereznie ezt a pozíciót. „VIII. Henrik, Erzsébet királynő, Cromwell, III. Vilmos Angliája a maga idejében éppoly vitathatatlan nagyhatalom volt, mint az Edward és VI. Henrik közötti Anglia, sőt akár még II. Károly Angliája is, annak ellenére, hogy a franciáktól való függősége miatt és a holland tengeri hatalom dicsőségének árnyékában alig élvezte a nagyhatalomnak kijáró tiszteletet.”[24] Haushofer szerint a fent említett változások minden nagyhatalom történetében felfedezhető. „Ezek mutatják, hogy a nagyhatalom fogalma nem csak térben és időben ingadozik, hanem majdnem minden politikai térben másként is definiálják. Csak a történelem hibás ábrázolása siklik el időnként amellett, hogy a nagyhatalmak egymásmellettisége, egyfajta ösztönös kölcsönös figyelemmel bizonyos érdekszférák iránt, sokkal gyakoribb, mint a kizárólagosságra törekvés, amely rangsort kíván felállítani, s amely nem a nagyhatalmi lét igényével, hanem a világbirodalom ábrándjával áll összefüggésben.”[25]

         Haushofer Lengyelországot is számításba veszi, mint nagyhatalom, kiterjedése alapján. Továbbá kitér Európán kívüli államokra is Argentínára és Brazíliára. Ezek még átmeneti állapotban vannak, de a későbbiekben elképzelhető lehet egy nagyhatalmi státusz kialakítása. Japánt különösen fontos nagyhatalomnak tartja, nézete szerint már az első világháborúban is szövetségre kellett volna lépni velük. Maga is két évet töltött el Japánban, és ez az idő nagy hatást tett rá. „Ha Németország nem akarja magát az angolszász hatalmaknak alávetni – amint ezt már Franciaország és Olaszország is megtette -, vagy el akarja kerülni a (demokráciának álcázott) fojtogató angolszász kapitalizmus és annak plutokráciája óriási szocialista hullámát, akkor Japánnal kell szövetkeznie. Kétpólusú világképében az európai szárazföld a tengeri hatalmak gyűrűjével szemben harcol a világuralomért.”[26]

         Azokat az államokat sem szabad figyelmen kívül hagyni, amelyek ekkor még nem bírtak hatalommal, viszont adottságaik, kiterjedésük megvan rá, hogy egyszer nagyhatalommá nőjenek ki. Ezek közé teszi a Latin-Amerikai államok szövetségét, Argentína, Brazília, Chile szövetségét, mellyel szemben az Egyesült Államok is óvatos politikát folytatott, felmérve ezen területek erejét. Mexikó és Kolumbia példáját hozza fel. „Mexikó Porfirió Diaz alatti virágzása, vagy a helyesen irányított Kolumbia mai, recessziós időkben is virágzó helyzete bizonyítja, hogy milyen sok lehetőség rejlik e jelenleg betegeskedő, tágterű, kevés ember által lakott országokban.”[27]

         India szerinte szintén világpolitikai tényezőként léphet fel, még akkor is, ha brit fennhatóság alatt áll is. Ázsiában a mongolokat emeli ki, akik feldarabolt állapotukban jelenleg nem jelentenek veszélyt. Két erős nagyhatalom befolyása alatt állnak, túlságosan nagy területen szétszórva. Ugyanakkor, ha valakinek sikerülne „a kelet-turkesztáni tunguzokat és a mongolokat együttműködésre bírnia és nagy ázsiai politikája számára megnyernie, az ez által jelentős erőtöbblethez jutna.”[28]

         Európában Macedóniát emeli ki, mivel a macedón kérdés még függőben van, helyzete még nem rendeződött. Ugyanígy komolyan kell szerinte venni Magyarország követeléseit elvesztett területei iránt. Ugyanakkor a Litvánia ambícióival szerinte nem kell foglalkozni, mivel itt nincs annyi erő, mellyel törekvéseit véghez tudná vinni. Az egyedüli hajtóerőnek itt a „túlfűtött nemzeti büszkeséget”[29] tartja. Litvánia két jóval erősebb ország, Lengyelország és Németország között helyezkedik el, akik ekkor kezdtek közeledni egymáshoz, illetve Vilniust akarták fővárosukká nyilvánítani, amely lengyel többségű.

         „A területi kiegyenlítődés törvénye szerint nem csak az európai, részekre tagolt tájak lesznek nagyobbak és tágasabbak Ázsia rovására a szárazföld belseje felé, hanem egyáltalán a nagyhatalmi lét, a világpolitikai üzenetbe vetett hit nagysága elé támasztott alapkövetelmények is nőnek, csakúgy, mint a meggyőződésé, amelyért kockáztatni kell a létét. A „hatalom akarása,”a saját létfeltételek eme meghatározása lehet a nagyhatalmi státusz világpolitikai érvényesítésének megfelelő feltétele.”[30] Nem az számít, hogy mekkora az ország mérete, hogy mióta áll fenn, vagy mekkora a népessége, ezért nem beszélhetünk Kínáról, Brazíliáról vagy Kanadáról, mint nagyhatalom.

         A nagyhatalom fogalma sem állandó, állandóan változik, ahogy régen világpolitikai tényező volt Spanyolország, Portugália, Svédország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Hollandia, úgy mostanra befolyásuk lecsökkent. Haushofer szerint nemsokára újra eljön az idő, amikor a világ térképe átrendeződhet. „Egyelőre a helyi, korlátozott érvényű európai és ázsiai hatalmak még kiegyensúlyozzák, de csak csoportos együttműködéssel, mintegy négyes szövetségben. Ha ez hiányzik, akkor a holnap nagyhatalmai olyan végzetes túlsúlyba kerülnek, hogy a korlátozott érvényű nagyhatalmak közül a győztesekre éppoly veszélyesek lesznek, mint a vesztesekre.”[31]

Összegzés

         Kétségtelenül nagy hatást tett a későbbi náci ideológia megteremtésére mind Ratzel, mind Haushofer. Az általuk kifejlesztett „élettér” fogalmát pedig később gyakran emlegették, mint hivatkozási alapot a terjeszkedésre. Haushofer nézete, miszerint egyesíteni kell a határon túli németeket, mivel szerinte csak így lehet kitörni a versailles-i béke okozta szorításból, támogatta és aktívan részt vett a külföldi németek megszervezésében, illetve vállalta Népinémet Tanács elnöki tisztét. Ugyanakkor, ezzel az egységesítési törekvéssel sértették a többi szomszédos nemzet „életterét”. Haushofer felismerte, hogy a Népszövetség nem képes funkcióját betölteni, ezért támogatta Németország Népszövetségből való kilépését. Szerinte csak így lehet Németország újra nagyhatalom. Mackinder nyomán, aki azt vallotta, hogy ha Oroszország ki tudja terjeszteni hatalmát Németországra vagy Kínára, akkor megszerezheti a világhatalmat. Haushofer támogatta a német szövetséget Oroszországgal, illetve Japánnal, mert szerinte csak így lehet letörni az angolszász uralmat. Később ezért ellenezte Szovjetunió megtámadását.