Bizánctól Bizáncig – Múltunk 2008/2

Múltunk, Politikatörténeti folyóirat, 2008/2.

Szemle: 286 – 296. old.

Az orosz birodalmi gondolat*

Közgondolkodásunk az orosz birodalmi gondolatot a pánszlávizmussal azonosítja – korántsem pontosan. Valójában hosszú volt az út, amíg az orosz politika alakítói felismerték a minden szlávok érdekei felkarolásában rejlő előnyöket. Ki tudja ma már a horvát Jurij Križanić, az első ismert pánszláv gondolkodó nevét, akit az orosz hatalom kémkedés vádjával 1661-ben Szibériába száműzött;vagy ki tartja számon, hogy a Gorbacsov nevével összeforrtt glasznosztyot – abban az értelemben, hogy a nyilvánosság, nyíltság jegyében reformokkal modernizálják a gyenge, korszerűtlen Oroszországot – először a krími háborúban elszenvedett vereségek hatására Mihail Pogogyin,pánszláv történész sürgette 1854-ben volt tanítványánál, II. Sándor cárnál? S bizonyára kevesen tudják, hogy a lelki harmóniát eszményítő világhírű író,Dosztojevszkij, gyűlölte a lengyeleket, s minden oroszországi nemzetiséget oroszosított volna: Cárgrádot, vagyis Konstantinápolyt „Oroszország újjászületésének a követelménye” okán a birodalomhoz csatolta volna, s hazájának azt a világküldetést szánta, hogy az orosz nép legnagyobb kincsének gondolt ortodox hitet az emberiség közkincsévé tegye. Dosztojevszkij élete vége felé ugyan lemondott ugyan az európai terjeszkedés igényéről, ám helyette az orosz birodalmi gondolat eurázsiai irányzatának alapjait erősítette, vélelme szerint az „Ázsián keresztüli menetelés kerülőút a Nyugattal szemben kialakítandó fölény ösvényén”.

         Gecse Géza, aki főleg a rádiós újságírás terén vált ismertté, s a határon túli magyarság helyzetéről az anyaországot lankadatlan szorgalommal tájékoztatja, huzamosabb ideje foglalkozik az orosz birodalmi gondolattal. 1993-ban már publikált az orosz pánszlávizmus történetéről. Mostani munkájában a témát lényegesen bővebben, sokoldalúbban dolgozza fel.

         Mivel a történészek a pánszlávizmus fogalmának értelmezésében nem egységesek, ezért a szerző – nagyon helyesen – világossá teszi a maga álláspontját. E szerint ő azokat a politikai elképzeléseket tekinti pánszlávizmusnak, „amelyek célja Európa szláv szempontok szerinti megszervezése, illetve működtetése.”(14.) A szerző elöljáróban áttekinti a téma nemzetközi irodalmát, utal arra az ellentmondásra, hogy jóllehet 1831 óta a magyar nemesi reformmozgalom valósággal rettegett a pánszlávizmustól, s a pánszláv veszéllyel foglalkozó írások száma a 19. század második felében is tetemes, a téma első rendszerező összefoglalása mégis Gogolák Lajos 1940-ben publikált munkája. 1941-ben Rátz Kálmán tollából olyan összefoglalás került a magyar olvasókhoz, amely Gogolákénál részletesebben megrajzolja a 19. század második felének pánszlávizmusát ,[1] 1945 után azonban évtizedekig kerülték a témát. A hetvenes évektől Arató Endre, Kovács Endre, Kun Miklós jóvoltából jelent meg néhány írás, tehát Gecse Géza terjedelmes munkája valóban hiánypótló jelentőségű.

         A 14 részre (azon belül az 1945 előtti időszak tárgyalásánál számos alfejezetre) tagolt munka Rurik fejedelemtől egészen Vlagyimir Putyinig rajzol imponáló, bár minden pontján messze nem azonosan kidolgozott ívet. A mű egyik fő erénye, hogy a szerző eszmetörténeti fejtegetéseit a politikatörténet szövetébe igyekszik beágyazni.Nyitó gondolatával – „birodalmi gondolat birodalom nélkül nincs”(19.) – aligha lehet egyetérteni, hiszen végtelen a birodalmi alap nélküli „birodalmi” gondolatok tárháza, ám azzal a törekvésével, hogy a pánszláv mozgalom a 19. század elején történt kialakulásához felvázolja a hatalmas birodalmi méretek  létrejöttét (mint sok mindennek a magyarázatát), annál inkább. Kár, hogy a szerző az eszmetörténeti tények leírása kapcsán számos ízben elmulasztja az okok felfejtését.

Csupán néhány példát említek. Vélhetőleg nem csupán a sors fintora, hogy a szláv egység gondolatát elsőként a német August Ludwig Schlözer vetette papírra, s vélhetően annak is van racionális magyarázata, hogy a Rigában lelkipásztorkodó szintén német Johann Gottfried Herder miért vizionált a szlávokról mint a jövő Európája vezető nemzetéről.(39.). Szívesen olvastam volna fejtegetéseket arról, hogy a szlovákok miért játszottak sokáig fontosabb szerepet a pánszláv eszme történetében, mintaz oroszok. Nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért tiltják be úgy a militáns Ivan Akszakov Moszkva c. folyóiratát 1868-ban, hogy pánszláv szlavofilek fórum nélkül maradjanak.(102.) Vagy említhetjük a nagyhatalmú Konsztatyin Petrovics Pobedonoszcev személyét, akiről természetesen érdemes volt megtudni, hogy hátat fordított a pánszlávizmusnak (150.), ám legalább ennyire fontos lett volna elmondani pálfordulásának titkát. Annál is inkább hiányolhatjuk ezt, mert Gecse Géza egyébként viszonylag részletesen foglalkozik a renegát pánszlávval, aki 1880-tól kerek negyedszázadon át a Szent Szinódus főügyésze volt. Pobedonoszcev csodálta Angliát, s a pánszlávokkal éles ellentétben nagyra tartotta I. Péter életművét. Az előadásból zavaróan hiányzik az időtényező. A főügyész nézetei ugyanis élete során formálódtak, s ha az ellentmondó nézeteket a szerző időhöz kötötten adja elő, akkor már – külön magyarázat nélkül is – sokat segít kíváncsi olvasója eligazodásában.

         A napóleoni háborút idején az orosz katonatisztek – számosan közülük értelmiségi módon gondolkodó férfiak – Európa széles területeit bejárva döbbentek arra rá, hogy mily mértékben elmaradott birodalomban élnek. Így kezdtek el szervezkedni a dekabristák, akik társadalmi programjuk miatt szembekerültek a cárizmussal, akik forradalmi úton megteremtett szláv föderációt vizionáltak, s ekképpen a forradalmi pánszlávizmus első megfogalmazóivá váltak. Mivel I. Miklós minden konzervativizmusával együtt is támogatta a görög szabadságtörekvéseket, az Oszmán Birodalom felosztását is megcélozta, ezért a dekabristák ilyen céljai nem voltak teljesen idegenek a cártól. E törekvés nem csupán irreálisnak bizonyult, de azt is tudomásul kellett venni, hogy az 1828. évi orosz-török háború során az orosz társadalom semmiféle szolidaritást nem mutatott a Balkán szláv népeinek felszabadítása iránt. A hatalom gyakorlói ebből azt a következtetést vonták le, hogy az expanzív orosz célokat eddig eredményesen segítő ortodox hit kevés már önmagában az új célkitűzések eléréséhez. Így jött létre Szergej Uvarov közoktatási miniszter intenciójára – főleg Mihail Pogogyin és Sztyepan Sevirjov írásai révén az ún. hivatalos narodnoszty. A témát taglaló alfejezet A hivatalos népiség címet viseli, ám nem sokkal később maga a szerző figyelmeztet arra, hogy a fordítás nem adja vissza az eredeti jelentéstartalmat, mert a narodnoszty „egyaránt jelent népet, nemzetet, nemzetiséget, népiséget, népiességet, sőt programként megfogalmazva jelenthet (orosz) nacionalista politikát is.”(53.) Úgy hiszem, hogy itt valóban a hódító nacionalizmuson volt a hangsúly, mert az irányzaton belül ugyan Pogogyin az – egyébként az eléggé megfoghatatlan – „nép” és a cár közötti kapcsolatból a főnemességet kizárta volna, ám miközben Szerbia meghódítását semmiségnek gondolta, mindent elvett volna „az ausztriaiaktól”, a poroszoktól pedig a lengyel területeket – bár Berlint (a németek által alaposan szaturált) Baltikummal gondolta kárpótolni.

         Pjotr Csaadajev 1829 végén fogalmazta meg nevezetes Filozófiai levelek egy hölgyhöz című írását, amelyben arról értekezett, hogy hazája „semmit sem adott a kulturált emberiségnek”, ellenben „amit átvett a Nyugattól, azt eltorzította”. Műve – a korszak lassan mozduló körülményei között – csak 1836-ban látott nyomtatásban napvilágot, s mintegy újabb fél évtizeddel később lett generálója az azután hosszan elnyúló szlavofil-nyugatos vitának. Az írás fermentáló szerepe vitathatatlan, ám azt szikrának nevezni, nem éppen pontos, hiszen milyen szikra az, amely évtizednyinél nagyobb késéssel okoz lángot? (59.)

         A szlavofilok – akiknek nézeteik népszerűsítésében sokat segített Pogogyin – a „rothadó” Nyugattal szemben hazájukat romlatlannak látták, s döntő jelentőséget tulajdonítottak az obscsinának, a földközösségnek, amely felfogást viszont Pogogyin már nem osztotta. (Az ideológia gyakorta minden realitásérzéket eltompító szerepére a könyv más helyén olvasható, ám nagyon is tárgyba vágó adaléka: a nem éppen gyors gőzhajón ez idő tájt harmadannyi idő alatt lehetett Angliából és Franciaországból a Krímbe érkezni, mint Oroszország belsejéből, mert nem építettek még vasutat.) A nyugatosok ellenben Csaadajev szellemében beszéltek Oroszország elmaradottságáról, s joggal mutattak rá arra, hogy a földközösség nem orosz találmány, reformokat, jobbágyfelszabadítást akartak.

         1848 derekán Prágában tartották az első pánszláv kongresszust. A 340 küldött zöme a Habsburgok alattvalója volt, zászlajuk az ausztroszlávizmus. Ezt legvilágosabban František Palacký nevezetes mondása fejezte ki: ha Ausztria nem létezne, „a közép-európai nemzetek érdekében ki kellene találni”. Ezzel a pánszlávizmussal szemben a cárizmusnak csak negatív lehetett az álláspontja. Eredményesen tiltotta a részvételt, alattvalói közül összesen ketten merészkedtek oda;egyikük az anarchista (egyébként természetesen nem ausztroszláv, hanem Oroszország forradalmisítását hirdető) Mihail Bakunyin volt.

         Az elöljáróban említett Pogogyin azért érvelhetett sikerrel az 1855-ben trónra lépett II. Sándornál a glasznoszty meghonosítása mellett, mert akkorra nem csupán I. Miklós Szent Szövetség-i politikájának, az annak keretében űzött kemény cenzúrának az eredménytelensége vált nyilvánvalóvá, de a krími háborúban elszenvedett kudarcokra hivatkozva hatásosan lehetett érvelni azzal, hogy a reformok, a nyilvánosság révén Oroszországnak „jobb ágyúi” lesznek. A gorbacsovi érával való párhuzam nem egészen jó, hiszen a pártfőtitkár politikája a Szovjetunió felbomlásába torkollott, míg a Sándor új politikája (ha nem is tudta elkerülni a krími háborús vereséget) révén valamelyest modernizálódó, a pánszlávizmus fegyverét alkalmazó Oroszország tovább növeli egyébként is irdatlanul nagy területét, s a Balkánon – igaz, sok kudarc árán – teret nyer.

         A következő két évtized a különböző fajta pánszlávizmusok megszületésének, tarka összevisszaságuk létrejöttének gazdag időszaka. Ezért Gecse Géza messzemenően indokoltan törekszik a kategorizálásukra, s ennek keretében bevezeti az „etnocentrikus pánszlávizmus” fogalmát. E meghatározást ellenben problematikusnak véljük, mert lényegében a szerző pánszlávizmusról adott definíciójának a megismétlése. („A pánszlávizmus azon fajtáját, amely az európai új rend kialakításában a központi szerepet e szláv etnikumnak [ti. Európa szláv népeinek – P.P.] szánta, a pánszlávizmus etnocentrikus változatának nevezzük.” 77.)

         A pánszlávizmus történetének egyik (fentebb már jelzett) fontos vonása, hogy igazi apostolai sokáig nem az oroszok, hanem a szlovákok voltak, és így az első átfogó effajta programot sem orosz tollforgató, hanem Ĺudovit Štúr írta. Igaz, megjelenéséhez már az említett oroszországi változásokra volt szükség, hiszen az 1855-ben németül (!) megírt kéziratra Vlagyimir Ivanovics Lamanszkij figyelt fel, és adta ki – saját jegyzetivel megtűzdelve - 1867-ben. A publikálás tehát az Osztrák-Magyar Monarchia megszületésének évében történt, ami egyáltalán nem lehetett véletlen, hiszen mindketten kemény ellenségei voltak mind az osztrákoknak, mind a magyaroknak és még inkább a nagyhatalom Monarchiának. A könyv – fűzhetjük hozzá Gecse Géza előadásához – azért is fontos adalék a pánszlávizmus históriájához, mert dokumentuma annak a ténynek, mely szerint messze nem csupán a magyar vagy a német nemzeteszmét hatotta át a fent és lent egyidejű és végletes átélése. Míg Štúr a szlávság „fényes jövőjét” hirdette, jegyzetírója a nemzethalál (amelyen az összes szláv állam végét értette) rémével riogatta magát és az olvasókat(95.). Mindeközben a szolid tény az volt, hogy amikor 1867-ben, immáron nem Prágában, hanem Moszkvában a szlávok összejöttek második tanácskozásukra, hogy ekképpen tiltakozzanak az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte ellen, akkor németül cseréltek eszmét, mert így értették egymást legjobban.

         A Monarchia minden orosz pánszláv szemében hatalmas tüske volt. Mihail Katkov az első olyan publicista, aki írásaival a hatvanas évektől nem csupán a szellemi életet, hanem magát a kormánypolitikát is hatékonyan befolyásolta. Míg a belpolitikában az önkényuralmat dicsőítette, a külpolitikában egyszerre sürgette (eredményesen) a lengyelek elleni kemény fellépést, a „balti német ugatás” elnémítását (hatására Szentpétervár 1867 derekától az oroszt tette hivatalos nyelvvé a Baltikumban), és támadta a Habsburgok „természetellenes tákolmánynak” tartott birodalmát. Az ismertetett munkában csak furcsa érdekességként lehet arról olvasni, hogy 1870-ben Katkov megenyhült, és azt írta: „Ausztria a létjogosultságát abban az esetben tudná bizonyítani, ha szláv föderatív állammá alakulna.”(99.) Ha azonban e katkovi fordulatot a Hohenwart-kísérlet ismert históriája keretébe illesztjük, akkor nagyon is világossá válik a nagy hatalmú publicista átmeneti pálfordulásának mozgatója. Egyben azt is megállapíthatjuk, hogy a dualista szerkezet trialistává formálása ellen bejelentett magyar vétó, bizony, felettébb megalapozott lehetett. Hiszen, ha még időtlen időkig el is lehet vitatkozni az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés helyességén, az semmiképpen sem vonható kétségbe, hogy Kossuth Lajos honvédei 1848-49-ben semmiképpen sem azért véreztek, hogy a magyarság majdan egy szláv föderatív államban küszködjön identitása megőrzéséért.

         A pánszlávizmus szempontjából régi hiányt pótolva 1871-ben jelent meg az eredetileg nem szlavofil Nyikolaj Danyilevszkij Oroszország és Európa című könyve, amely az ekképpen gondolkodók valóságos bibliája lett. Gecse Géza e könyvvel és a szerző más írásaival kellő részletességgel foglalkozik. A derék Danyilevszkij „természetesen” szintén komisz jövőt szánt nekünk. Ennek kapcsán Gecse Géza azon megfogalmazását kifogásoljuk, mely szerint „a nem szláv és nem ortodox magyarok Danyilevszkij tervezte jövője sokkal rosszabb lett volna, mint Monarchián belüli helyzetük”(107.).  Hiszen a hazai történetírás fő vonala már a múlt század hatvanas évei óta egységes abban, hogy a Monarchián belüli magyar sors éppen nem volt rossz. Amint azt Kosáry Domokos klasszikus tömörséggel 1981-ben megfogalmazta: „A korabeli panaszokkal ellentétben a magyar politikai vezető rétegek a nemzeti önállóságnak jóval nagyobb mértékét, az országnak hiánytalanabb egészét és a gazdasági felzárkózásnak több lehetőségét kapták kezükbe, mint amilyennel Magyarország Mohács óta bármikor rendelkezett.”

         Egyébként az ismertetett könyv ezen időszakkal foglalkozó részei a leginkább kidolgozottak és informatívak. Gecse részletesen foglalkozik azokkal a gondolkodókkal, akik a hangsúlyt a szláv etnikumra helyezték, majd azokkal, akiknél az orosz állam került a középpontba. A harmadik irányzat képviselői az ortodox hit szerepére összpontosítottak, ők hangsúlyozták leginkább – mint a szerző által találó tömörséggel „kezdettől fogva nyíltan reakciósnak” mondott Konsztantyin Leontyjev is–,[2] hogy az Orosz Birodalom nagyra növekedésében a Bizánctól örökölt hitnek volt meghatározó szerepe. A bizánci hagyományoknak természetesen megvolt a jelentőségük Oroszország történetében, mint ahogy az is evidens, hogy a sztálini (kül)politikában is számos ilyen elem kimutatható; ám Leontyjev, Dosztojevszkij és eszmetársai szélsőséges nézete hajótörést szenved a másfajta történelmi tények sokaságán, amelyek közül hatalmas szirtként emelkedik ki Nagy Péter, valamint Vlagyimir Iljics Lenin életműve. Ezért az ismertetett könyv főcíme – Bizántól Bizáncig – bármennyire is impresszionáló lehet a nagyvonalú állításokat kedvelő olvasók számára – egyszerűen félrevezető. Gecse Gézának a téma összefoglalásába fektetett komoly munkájával inkább az harmonizált volna, ha Az orosz birodalmi gondolatot adja meg főcímnek és az alcímben utal a bizánci hagyományokra.

         A hetvenes évek derekától az 1878-as berlini kongresszusig terjedő időszak a drámai fordulatokban gazdag Balkán-válság időszaka. Gecse Géza jó történeti érzékkel taglalja a témát, okadatolja a pánszláv gondolkodóknak a kormányzatot balkáni beavatkozásra sarkaló szerepét (a Moszkvai Szláv Bizottság 1876 júniusi felhívásában az orosz kormány tétlenkedését azzal magyarázta, hogy számosan az orosz diplomáciában „orosz nevük és vérük ellenére külföldiül gondolkodnak és idegen érdekeket szolgálnak, […] idegenek az orosz nemzettől” – 135.), s joggal húzza alá, hogy az 1878-as esztendő fordulópont „a pánszláv sajtó és az orosz külpolitika irányítóinak nézeteiben”(142.). Plasztikusan mutatja meg a nemzetközi erőviszonyokat reálisan mérlegelő kormányzat és diplomácia, valamint a türelmetlen pánszláv közvélemény közötti mély ellentétet, amely majd előkészíti az ázsiai terjeszkedés programjának megfogalmazását – eredetileg pánszlávként indulók által. Az egészen pontos eligazodáshoz ellenben el kellett volna mondania: az 1878 februárjában már a török főváros falainál csatázó orosz csapatoknak az angol ultimátum parancsolt megálljt, a San Stefanó-i békére ekképpen került sor. Gecse Géza teljesen pontosan állapítja meg, hogy e békeszerződés felülvizsgálatát „az Osztrák-Magyar Monarchia és a Brit Birodalom kényszeríttette ki”(141.). Érthetetlen, hogy e helyes megállapítását a szerző négy lappal odébb miért fordítja visszájára, amikor azt állítja, hogy az (említett békeszerződés felülvizsgálatát elvégző) „berlini kongresszust Oroszország kényszeríttette ki, és nem az európai hatalmak”(145.). Az orosz kormányzatot a pánszláv közvélemény sok szempontból igaztalanul bírálta, ám a berlini kongresszus nem csupán szemében „tűnt” vereségnek, hanem az – egy adott pontig – valóban az is volt. Más dolog, hogy a Szentpétervár (és a pánszlávok) számára az igencsak előnyös San Stefanó-i békétől történt berlini visszalépés reális kompromisszumot jelentett, ám azt aligha lehet reálisan „alapvetően sikerként” értékelni. (Uo.) Kár, hogy az egyébként igen gazdagon jegyzetelt munka szerzője ezen állítását nem jegyzeteli, csupán lakonikusan így ír: „Nemcsak Oroszországban, a Szovjetunióban is elismerték, hogy a berlini szerződés cikkelyei Oroszország számára alapvetően sikerként értékelhetőek.” Még ha el is fogadjuk Gecse Géza ezen állítását helyesnek, akkor is nyitva marad a kérdés: milyen ideológiai-politikai megfontolások inspirálták ezen értékelést, hiszen az a történeti tényeknek aligha felel meg.

         A pánszláv gondolkodók akármennyi irreális, számos ponton egymásnak ellentmondó, hatásukat gyengítő elképzeléseket összeírtak, mégis (illetve jelentős mértékben éppen ezért) széles körök gondolkodását, idővel a kormányzati politikát is befolyásolták; ugyanakkor, sokszor megfigyelhető módon felfogásukkal igazodtak is a változó világhoz. 1891-ben létrejött a francia-orosz szövetség (előtte már évek óta komoly francia kölcsönök áramlottak a birodalomba), s ugyanebben az évben Leontyjev már Berlin és Szentpétervár háborús összecsapásának bekövetkezését jósolja. Az a Vlagyimir Ivanovics Lamanszkij pedig, aki gigantomán világában csak a svéd-norvég-orosz határt nem rajzolta át, egyébként minden más irányban orosz előretörést akart – nos, az ő számára is jó megoldás lett a távoli franciákkal történő szövetkezés.

         Gecse Géza messzemenően figyelemmel van magyar olvasóinak érthető érdeklődésére, tehát minden esetben kellő súlyt fektet az orosz és nem orosz pánszlávok velünk szembeni elgondolásaira. Teszi ezt úgy, hogy előadásában – amelyben a magyar vonatkozások részben elszórtan bukkannak fel, részben pedig a magyarságkép önálló alfejezetet is kap–  nem torzítja el a tényleges történeti arányokat. Nem éppen üdítő ezeknek a passzusoknak a tanulmányozása, hacsak arra nem gondolunk arra, hogy Muhi és Mohács örökségével megverten, lélekszámában elapadóban is mily jelentős nemzetközi tényezőt jelentett a 16-19. századi magyarság. Persze, ha innen nézzük 20. századi nagy-nagy lecsúszásunkat, akkor kiváltképpen minden okunk megvan a komorságra.

         Igen lényeges a könyv azon megállapítása, amely szerint a dualizmus létrejötte előtt komolyan még nem foglalkoztak velünk (s főleg nem a későbbi fulmináns gyűlölködéssel) a pánszláv ideológusok. Ebből tehát kézenfekvő a következtetés, hogy a reformkori nagy félelmek messze nem voltak oly megalapozottak, mint az 1867 utániak, s mindehhez csendesen azt is hozzátehetjük: az, hogy a kiegyezés a magyarságnak kedvezett, e pánszláv kirohanásokból is látható.

         A könyv részletesen foglalkozik a szovjet korszakkal, nagyjából helyesen érzékelteti a húszas évek és a harmincas évek közötti nagy különbséget, azonban mindkét időszak leírásánál sokszor hiányoznak a mélyebb elemzések, az árnyaltabb megfogalmazások. A húszas évek kapcsán itt csupán két dolgot említek. Az egyik az, hogy noha a bolsevik vezetés valóban kulcsfontosságot tulajdonított a német forradalom bekövetkezésének, de ennek nem a leírtak alkották a döntő mozzanatát, hanem a német társadalom és gazdaság összehasonlíthatatlanul magasabb fejlettsége az oroszországihoz képest. Egyébként a konkrét helyzetben a német aligha volt már „Európa meghatározó jelentőségű nemzete”(205.). A szerző is nagyon jól tudja, hogy legyőzött ország, legyőzött nemzet volt. A NEP-politika az áru- és pénzviszonyoknak nagyon is részlegesen nyitott teret, félrevezető az írni, hogy e politika 1921 márciusától „az áru- és pénzviszonyok elismerését jelentette a Szovjetunióban”(206.).

         A harmincas évek bemutatásának nem a kisebb-nagyobb pontatlanságait teszem szóvá, hanem azt, hogy az olvasó nem ismeri meg azt a hatalmas birkózást, taktikázást, egymással szembeni mérhetetlen bizalmatlanságot, amely a nyugati demokráciák, a fasiszta hatalmak, de döntően a náci Németország és a Szovjetunió között feszült, s amelynek közepette mindegyik fél arra törekedett, hogy a másik kettőt egymásnak ugrassza. Ennek a drámai fordulatokban gazdag történetnek az egyes fejezeteit nem az  újságcikkek és beszédek csattanósan hazug részeinek idézésével lehet megmutatni (hiszen azokat a közvélemény félrevezetésének szándéka vezette), hanem a reálfolyamatok mély ábrázolásával.

Nem tartom meggyőzőnek a szerző azon megállapítását, amely szerint a Németország elleni háborút a szovjet vezetés „a ’pánszlávizmus’ szellemében szervezte”. Részben azért nem, mert a teljesebb szöveg már önmagában is ellentmond ennek az állításnak. E szerint „A Németország elleni háborút 1941 augusztusától kezdődően nem kizárólag a ’proletár internacionalizmus’, illetve az ’orosz államnacionalizmus”, hanem immár a szláv eszme, vagyis a ’pánszlávizmus’  szellemében szervezte a szovjet vezetés.”(225.) De utalhatunk a szerző (elöljáróban idézett) pánszlávizmus definíciójára is, amelyet szintén nagyon bajos lenne erre az állításra ráhúzni. A kialakult helyzet lényegét minden bizonnyal az a kiáltás fejezte ki, a mellyel a szovjet katonák milliói mentek a harcba – nagyon sokszor a halálba. „Sztálinért és a hazáért!” – ezt kiáltották, s ebben benne volt a rendszer mérhetetlenül központosított, totális jellege, illetve az, hogy (amint azt Gecse Géza is plasztikusan leírja) mily mértékben állították előtérbe az államnacionalizmust. A pánszlávizmus bizonyítására hozott Sztálin-idézetben halvány nyoma sincs semmiféle pánszlávizmusnak. Mindezzel természetesen a világért sem akarjuk megkérdőjelezni, hogy ebben a valóban életre-halálra menő gyilkos háborúban a szovjet vezetés a pánszláv érzelmek húrján is játszott; ennek elismerése, számbavétele azonban meglehetősen távol van a szerző idézett kijelentésétől. Egy lappal utána olvasható megállapítását („A sztálini vezetésben a háború során egyre erősebbé vált az a meggyőződés, hogy az egyetlen nép, amelyre számíthatnak, az orosz.”- 226.) tartjuk a hiteles eligazításnak.

Az 1945 utáni időszakot a könyv 14 részének éppen a második fele tárgyalja. Az olvasói érdeklődés nézőpontjából ez teljesen indokolt, a tudományos feldolgozottság, megbízhatóság szempontjából ellenben már aligha. Bizonyosan nem jó, ahogyan részekre osztja a leírtakat. A VIII. rész címe: A bipoláris rendszer;ámde ebben ahelyett, hogy elvezetné az olvasót a Szovjetunió felbomlásáig,mondanivalóját hamar befejezi. A kurta IX. fejezet a Szovjetuniót mint atomhatalmat mutatja be; a X. fejezet főszereplője Hruscsov; a XI. fejezet Brezsnyevvel foglalkozik; a XII. pedig Gorbacsovval. Feltehetőleg mindezt inkább a VIII. részbe kellett volna illeszteni, annak végén lett volna célszerű a felbomlást nyomon követni. A felbomlás utáni időszakot elvileg két fejezet mutatja be. A Jelcin-korszak – mai tudásunkhoz mérten – jól kidolgozott, Gecse Géza itt kivételesen két önálló alfejezettel is megajándékozza az olvasót. A egyiknek a főszereplője Andrej Kozirjev, a másiké a tőle jelentősen különböző Jevgenyij Primakov. E részek tanulmányozása kiváltképpen ajánlható a magyar olvasók figyelmébe, akik – tisztelet a kivételnek – messze nem fordítanak annyi figyelmet az immár nem szomszédos, de azért igencsak közeli Oroszországnak, amennyit az egészséges külpolitikai tájékozódás ösztöne (hogy a lehető legudvariasabban fogalmazzunk) elemi módon igényelne. Pedig a mi, sokszor igen mély bölcsességekre intő nyelvünk birtokában nem nehéz belátni: mily sok baj származott, származhat abból, ha valakit, valakiket hirtelen vagyis hírtelen kerít hatalmába a Sors.

A záró fejezet Putyiné. Gyakorlatilag két nyomtatott oldalon. Úgy véljük, Gecse Géza a megfelelő tudásbirtokában van ahhoz, hogy ennél érdemben többet írjon a szemmel láthatólag erősen változó Oroszországról.

Összefoglalóan örömmel nyugtázhatjuk, hogy történetírásunk–történeti publicisztikánk hézagpótló munkával gazdagodott. Gecse Géza e fontos téma igen olvasott ismerője. Szükséges lenne, ha majdan ismét publikálna a témában egy harmadik munkát is. Olyant, amelyben az 1917 utáni részek  kidolgozottsága megfelel a 19. századi időszak bemutatásának. Ebben – sok tartalmi kérdésen túlmenően – érdemes lenne ismét átgondolni a jegyzetek funkcióját. Jelen munka főszövegéhez imponálóan sok, 1154 hivatkozás társul, ám helyenként feleslegesen, míg másfelől igen lényeges megállapítások bizonyítás nélkül maradtak. Minden olyan esetben ugyanis, amikor a szerző ismert dolgokat olyan munkákkal „bizonyít”, amelyek – jó esetben – a tisztes ismeretterjesztés műfajába tartoznak, tehát ahol a megállapítások nem saját kutatási eredményeket tükröznek, ott a jegyzet vélhetőleg mellőzhető lehetett volna; a felhasznált irodalomról tájékozató jegyzék kellő eligazítást nyújt. Itt erre csak egy-egy példát említek: felesleges volt jegyzetet illeszteni Lenin 1924. január 24-én történt elhalálozása időpontjához, ellenben azt a tényt, hogy „a nácik hatalomra jutása után a szovjet kormány utasítást adott a történelemkönyvek újraírására”, jó lett volna dokumentálni. (211. és 215.)

Mai világunkban a kemény piaci viszonyok között élő kiadók elvétve alkalmaznak alkotó szerkesztőket. Ezért minden szerzőnek magának kell ezt a feladatot – beleértve a stilisztikai simításokat – is elvégeznie. Ha ez elmarad, akkor az olvasónak külön figyelmet kell fordítania arra, hogy a szerző szándékolt mondanivalóját is megértse. A kezünkben lévő munka sem mentes az effajta gyengeségektől. Nézzünk néhány példát: „„a németül megírt könyv [szöveg – P.P.] nyomtatásban először oroszul jelent meg”(94.); „A geopolitika, mint népszerű tudomány az I. világháború után vált igazán népszerűvé”(195.); „…a Peshing II sajátossága […,],hogy Nyugat-Németország területéről 6 perc alatt ért Moszkvába:”(297.); Kozirjev „arra figyelmeztetett, hogy az ellenséges erők számára születő hatalmi vákuumot nem fogja eltűrni.”(322.); „Az a jövőben derül ki, hogy az orosz külpolitika tud-e másra is támaszkodni, mennyire szövődik át más elemekkel, és az milyen újfajta külpolitikát eredményez.”(351.)

Pritz Pál