Bizánctól Bizáncig - Kolozsvári Korunk

Eredetiben: http://89.42.110.12/oldal.php?ev=2008&honap=7&cikk=5108

Korunk,(Kolozsvár) 2008/7. (Július)

Ráduly Zoltán

Modernizált birodalmi eszme a demokrácia korában
Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat

Az orosz külpolitikai gondolkodás történetét kutató, az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén oktató, a Magyar Rádió Határok nélkül című műsorát szerkesztő Gecse Gézának nem ez az első könyve, amelynek dr. Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke vállalta Budapesten a bemutatását. Az Állam és nemzet a rendszerváltás után című munka[1] és a Bizánctól Bizáncig megjelenése[2] között öt év telt el. Olyan öt esztendő, amelynek világpolitikai változásai arra késztették Gecse Gézát, hogy újragondolja az orosz birodalmi gondolatról 1993-ban részben már kifejtett nézeteit. Hogy erre miért volt szükség, azt dr. Habsburg Ottó így nyomatékosította az új könyv budapesti bemutatóján 2007. április 21-én: „Gecse úr könyve azért is nagyon örvendetes, mert mélységeiben érzékelteti, milyen nehézségekre kell felkészülnünk, és őszintén mondom, hálát adhatunk Istennek, hogy valaki ilyen alapossággal tanulmányozta az orosz birodalmi gondolat történetét. A veszélyek ugyanis csupán fenyegető lehetőségek, amelyeknek ha tudatában vagyunk, fel tudunk rájuk készülni, s így a siker reményében védekezni is tudunk ellenük. Milyen típusú imperializmus az, amivel nekünk most dolgunk van?”[3]

Schöpflin György politológus, az Európai Parlament Néppárti Frakciójának magyar képviselője a kötethez írt bevezetőjében megemlíti: még a jelcini időkben részt vett egy moszkvai konferencián, amelyen az oroszországi nemzetiségek kérdését tárgyalták. Az akkori Oroszországi Nemzetiségi Minisztérium egyik főosztályvezetője a következőképpen adta elő a hivatalos moszkvai álláspontot: „Oroszország sohasem volt agresszív birodalomépítő hatalom, hanem elfogadta, hogy más népek belépjenek az orosz birodalom kötelékébe. Így a történelem során, úgymond, Oroszország begyűjtött különféle nem orosz népeket.” Schöpflin a birodalmi szándék iménti tagadásához ezt fűzi: „Hát igen. Egyesek bélyeget gyűjtenek, mások népeket. […] Bármilyen nagyságrendű területet hódított meg a cár, illetve a cár kommunista utódai, ezt kivétel nélkül jószívűségből tették, rossz szándék nélkül, és kivétel nélkül azok, akiket a nagylelkű oroszok befogadtak, kivétel nélkül mind hálásak voltak az uralkodónak, beleértve a közép-európaiakat 1945 után.”[4]

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a birodalmi gondolat évezredes múltra tekint vissza. Ezeknek egyike az orosz. Vannak történészek, akik számára a történelem birodalmak felemelkedéséről, konfrontálódásáról, hanyatlásáról szól.

Könyvének első részében[5] Gecse Géza az Orosz Birodalom, majd az orosz birodalmi gondolat megszületését vizsgálja. Krisztus után a 9. században varég – vagy ahogy magyar nyelvterületen több ember számára ismerősebb: viking –, vagyis normann harcosok vették birtokukba a mai Kelet-Európa oroszországi, ukrán és fehérorosz központi területeit. Varég volt a fejedelemség alapítója, a novgorodi Rurik is. Minthogy szláv nyelven a hódítókat ruszoknak nevezték, a legvalószínűbb magyarázat szerint innen a későbbi országnév. A hatalmat megszerző varégok azonban hamar elszlávosodtak, és Kr. u. a 10. században a már nevében is szláv Vlagyimir kijevi nagyfejedelem Bizánctól kért hittérítőket, így az orosz területeken a kereszténység keleti ága, az ortodoxia terjedt el. A nyugati kereszténységtől eltérően ennek nyelvezete – Cirill és Metód munkásságának köszönhetően – már az ószláv volt, így az egyház betölthette a nemzeti vallás hordozójának szerepét. Az elkövetkező évszázadokban – az ortodox egyház támogatásával – a moszkvai orosz fejedelemség bizonyult a legéletképesebbnek. Amikor is a tatár kánság az Aranyhorda adófizetőjévé vált. Lassan magához tért, és átmeneti vereségek után terjeszkedni kezdett.  A 16. században, IV. avagy Rettegett Iván meghódítja előbb a Kazáni, majd az Asztraháni Kánságot, és felveszi a minden oroszok cárja címet. Az ő idejében kezdődik el Szibéria birtokbavétele is, ami 1689-re fejeződik be. Közben Oroszország a Kamcsatka-félszigettől északra kijut a Csendes-óceánra.

Az 1689–1725 között uralkodó I. (Nagy) Péter cár a Fekete- és Balti-tenger partvidékét kívánja megszerezni. A svédektől elszenvedett vereség után reguláris hadsereget állít fel, hadiflottát épít, létrehozza a tüzérséget, nyugati mintára felépíti Szentpétervárt. Péter idejében kezdik hivatalosan is birodalomnak, impériumnak nevezni Oroszországot. Minthogy az egyetlen független szláv állam és nagyhatalom, a nyugatabbra élő szlávok a 19. században benne látják megmentőjüket. Érdekes módon a szláv egység első megfogalmazója nem orosz volt, hanem a német August Ludwig Schlözer, aki meghirdette „a jövő a szlávoké” programot. Johann Gottfried Herder 1784-ben  megjelent művében a jövő európai nemzeteként említi a szlávokat. Szergej Szemjonovics Uvarov – 1822-től az Orosz Tudományos Akadémia elnöke – fennen hirdeti: „a pravoszláv és önkényuralmi Oroszország magasabb rendű, mint a rothadó Nyugat”.[6] Később, közoktatási miniszterként az „ortodoxia, önkényuralom, népiség” hármas jelszavát hangoztatta.[7] Uvarovnak olyan kiemelkedő segítői voltak, mint Zsukovszkij, Tyutcsev, Puskin és Gogol. A hivatalos népiség tana – ennek köszönhetően is – hamarosan Oroszország hivatalos állami ideológiájává vált. Mihail Pogogyin, a moszkvai egyetem tanára már olyan szláv államszövetségről is beszél, amelynek nem titkolt célja egyrészt a Habsburg Monarchia lerombolása, másrészt a „Csendes-óceántól az Adriai-tengerig terjeszkedő”, orosz vezetés alatt álló szláv birodalom létrehozása.[8]  Ugyanekkor ellentétes vélemények is napvilágot láttak.

Az 1860-as években teret nyert az etnocentrikus pánszlávizmus, amelynek programját Ivan Akszakov a következőképpen fogalmazta meg: „Oroszország hivatása, erkölcsi joga és kötelessége, hogy az orosz sas hatalmas szárnyai alatt – védelmet biztosítva számukra – felszabadítsa az anyagi és szellemi elnyomás alól a szláv népeket.”[9] Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij Oroszország és Európa című műve számít az első komoly pánszláv összefoglaló műnek.  A szerző ezzel kezdi munkájának Doktrínák kora című fejezetét.[10] A könyvről Dosztojevszkij is elismerően szólt. Szerinte Konstantinápolynak mint az ortodoxia bölcsőjének Oroszországhoz kell tartoznia. „Dosztojevszkij oroszosítani kívánt minden oroszországi nemzetiséget. Rémület fogta el a zsidóság térnyerése miatt, akiket [...] kozmopolitizmussal, materializmussal, a sajtó kézben tartásával, szocialista propaganda terjesztésével, külföldön oroszellenes érzelmek szításával vádolt.”[11] „Ázsia az oroszok megváltója lesz”[12] – jövendölte halála után megjelent naplófolyóiratának utolsó számában, 1881 márciusában. „Ázsia segítségével Oroszország eléggé erős lesz ahhoz, hogy világtörténelmi hivatását teljesítse. Ázsia Oroszország Amerikája lesz.”[13] Dosztojevszkij ezzel lefektette az eurázsiai irányzat alapjait, amely a két világháború között élte fénykorát. Ez a pánszlávokkal ellentétben nem európai, hanem ázsiai terjeszkedést irányzott elő. A pánszlávként induló Konsztantyin Petrovics Pobedonoszcev viszont a pánorosz izolacionalizmus megalapozója. A mindenáron való terjeszkedésnél sokkal fontosabbnak tartotta a belső oroszosítást.

Nem érdektelen a kérdés: a 19. századi orosz szellemi irányzatok milyen magyarságképet nyújtanak? Gecse Géza arra figyelmezteti a történelmi kútfők búvárlóit, hogy az oroszok a 19. század első felében tett utazásaik során többnyire magyarellenes szláv vezetőktől kapták információikat, így nem lehet csodálkozni azon, hogy Pogogyin 1841-es feljegyzéseiben például a magyar „erőtlen, dölyfös nép”-ként szerepel.[14] Akszakov a dualista Magyarország létrejöttét már magyar győzelemként értékelte. Úgy vélte, hogy a „magyar törzs fiziológiailag kihalófélben van”, de ezt „úgy ellensúlyozza, hogy erős nemzeti szellemet fejlesztett ki, és Magyarország nem magyar lakóit asszimilálja”.[15]

Az 1917-es bolsevik forradalom, majd a központi hatalmakkal kötött béke olyan központosított állam létrehozására adott esélyt Leninéknek, amire addig nem volt példa Oroszország történetében. Csakhogy a halálos ágyán diktált feljegyzések szerint Lenin már arra figyelmeztetett, hogy a kisebbségekkel való rossz bánásmód még bajt hozhat a szovjet államra. „Olyan apparátus a miénk – idézi Lenint a szerző –, amely voltaképpen még teljesen idegen a számunkra. Olyan polgári és cári keverék, amelyet öt esztendő alatt semmiképp sem gyúrhattunk át, hiszen más országoktól nem kaptunk segítséget, ezenkívül a katonai tennivalók meg az éhínség elleni küzdelem álltak előtérben. Ilyen körülmények között nagyon is természetes, hogy a Szovjetunió alkotmányába bekerülő A szövetségből való kilépés szabadsága paragrafus, amellyel igazoljuk magunkat, csupán írott malaszt marad. Nem tudja megvédeni a más nemzetiségű oroszországi lakosságot a tősgyökeres orosz, a soviniszta nagyorosz – lényegében erőszakos gazember – támadásától, mint amilyen a tipikus orosz bürokrata. Egészen biztos, hogy a szovjet meg a szovjet érzelmű munkások, akiknek a százalékaránya igen csekély, úgy fognak belefulladni a nagyorosz soviniszta szemétnek ebbe a tengerébe, mint légy a tejbe.”[16]

Hogy Lenin jóslatai ne váljanak valóra, arról Sztálin messzemenően gondoskodott. Tömegesen deportálta például a krími tatárokat vagy a még mindig törzsi keretek között élő hegyi csecseneket. Sztálin a történelem ördögi tanítványának bizonyult, a népek áttelepítése ugyanis asszír találmány, már Kr. e. több száz évvel is éltek vele (lásd a zsidók babiloni fogságaként ismert történetet). A deportált kisebbségi népek csak később, a hruscsovi enyhülés idején térhettek vissza szülőföldjükre.

A bolsevik hatalom elől elmenekült orosz értelmiség, köztük Ivan Szolonyevics, nem tagadja, hogy a minden oroszok állama hódítás útján jött létre. Argentínában írt fő művében a jövőre nézve is meglepő jóslatot tesz, amely napjainkban látszik beigazolódni: „a szovjetek utáni Oroszországnak könyörtelenül centralizált és irgalmat nem ismerő hatalomra lesz szüksége.”[17] Az idézet kapcsán óhatatlanul Nyikita Szergejevics Hruscsov jut eszünkbe, akinek – miután a XX. pártkongresszuson feltárta Sztálin bűneinek egy részét – az volt a végkövetkeztetése, hogy a lenini tan jó, csak a gonosz Sztálin eltorzította.[18]

Nyugat-Németország 1955-ös NATO-csatlakozása egyet jelentett az atomfegyvereknek az NSZK területére történt telepítésével. Ellenlépésként a Szovjetunió létrehozza a Varsói Szerződést. A továbbiakban Hruscsov külpolitikai mozgásterét nagyban erősítette az a tény, hogy a Szovjetuniónak hamarabb sikerült közép-hatótávolságú, majd 1957-re interkontinentális ballisztikus rakétákat előállítania, mint Amerikának. A XX. kongresszuson elhangzott pártfőtitkári titkos beszéd külpolitikai szempontból is a sztálini tanok meghaladását jelentette. Az atomveszély – 1956-ban az amerikaiaknak lényegesen több atombombájuk volt, mint a szovjeteknek – annak a kimondására kényszeríti Hruscsovot, hogy a kapitalista világgal való összeütközés nem szükségszerű, s meghirdeti a békés egymás mellett élés politikáját. A szocializmushoz vezető utak különbözőségének elismerésével pedig reméli, hogy sikerül a kelet-európai szocialista tömbbe „visszacsalogatnia” Jugoszláviát. De az 1956-os magyarországi forradalom leverése ismét elhidegítette Titóékat a szovjetektől. Hruscsov, aki alapjában véve impulzív ember volt, 1956-ban bebizonyította, hogy a szocializmushoz vezető utak különbözőségébe nem tartozik bele a többpártrendszer. A szovjet vezetés attól is tartott, hogy a magyar példa újabb mozgolódást indíthat el a többi csatlós országban.

Az 1964-ben hatalomra jutott Leonyid Iljics Brezsnyev – Hruscsovval ellentétben – nem kockáztatott, amikor Moszkva befolyását igyekezett kiterjeszteni az egész világon. „Ott termett” a Közel-Keleten, Indokínában, nagyobb befolyáshoz jutott Afrikában. A létező szocialista országok korlátozott szuverenitásáról szóló tanítást szokták röviden Brezsnyev-doktrínának nevezni,[19] aminek a „természetét” Gecse Géza könyvének XI. fejezetében írja le. A szibériai és nyugat-uráli olaj- és gázlelőhelyek kiaknázásával, valamint az 1973-as energia-ár-robbanással a Szovjetunió olyan anyagi haszonhoz jutott, amely egyrészt elősegítette a létező szocializmus fennmaradását, másrészt anyagi alapot biztosított a nagyarányú fegyverkezéshez. Gecse úgy látja, hogy a brezsnyevi vezetés külpolitikája kétarcú volt:  Nyugat-Európában a status quóra törekedett, miközben a harmadik világban továbbra is folytatták a szovjet expanziót.[20]

Az afganisztáni beavatkozás és Ronald Reagan csillagháborús tervei újabb nagyszabású fegyverkezési versenyt indítottak el. Miközben 1985-től – Gorbacsov hatalomra jutásától – a Szovjetunióban alaposan megváltozott a helyzet. Egy szuperhatalom felmorzsolódásának lehettünk tanúi. A szovjet nemzetgazdaság teljesítőképessége rohamosan csökkent, és így csak vesztesként kerülhetett ki a fegyverkezési versenyből. Gorbacsov alatt vált nyilvánvalóvá, hogy alapos változtatásokra lesz szükség. Gorbacsov jelszavainak – a glasznoszty (nyíltság), peresztrojka (átépítés) – semmi közük nem volt a bolsevik hagyományokhoz, és az első időkben ő maga is ügyelt, hogy ne használja a „reform” kifejezést. 1987-ben beszélt először a politikai pluralizmus szükségességéről, 1988-ban bevallják, hogy elvesztették a fegyverkezési versenyt a Nyugattal szemben, és lemondanak az erőszak alkalmazásáról. 1989-ben a szovjet hadsereg kivonul Afganisztánból.

A szovjet hatalom megingása most már megállíthatatlan volt, amit a kelet-európai demokratikus változások is mutattak. 1991-ben megtartják az első szabad választásokat Oroszországban, és az Orosz Föderáció elnöke Bo­risz Jelcin lesz. Ugyanekkor a visegrádi országok szorgalmazzák a Varsói Szerződés felbontását, amire hamarosan sor is kerül Prágában.

Jelcin külügyminisztere Andrej Kozirjev lesz, akinek fontos célkitűzései: „Az egyik feladat a világ felé nyitott, demokratikus orosz állam megteremtése, a másik pedig az instabil, posztkonfrontatív világ stabilizálása.”[21] „Az orosz politikai és társadalmi erők többsége erős, független, virágzó Oroszországot akar. Ebből következően a Kreml és a Nyugat viszonyában csak az a politika lehet sikeres és megbízható, amelyik elismeri a két fél egyenjogúságát, [...] valamint Oroszország nagyhatalmi státusát és jelentőségét.”[22]

Közben 1994-ben kitör az első csecsen háborúként ismert konfliktus, aminek táptalaja az, hogy a sztálini kitelepítés óta a csecsenek függetlenségi vágyát a muszlim hit tovább erősítette. 

Jevgenyij Primakovra, aki 1996-ban lesz orosz külügyminiszter, a Fukuyamát részben bíráló Huntington volt nagy hatással. Primakov határozottan ellenezte a NATO bővítését, s a legfontosabb nemzetközi szervezetté az ENSZ-et kívánta tenni. Mert „az ENSZ rendelkezik a legfőbb mechanizmussal, amely biztosítja a kétpólusú világrendről a többpólusú [...] világrendre való akadálytalan áttérést”.[23]

Kihasználva a zűrzavaros belpolitikai viszonyokat és a meggazdagodásra kínálkozó lehetőségeket, az 1990-es években megerősödik a gazdasági oligarchia, amely csakhamar beleszólást igényel a politikába. Ez Jelcin elnöksége alatt sikerült is. „A jelcini vezetés idején az oligarchák befolyását az állam foglyul ejtésével lehet jellemezni [...]. Az 1998 nyarán kibontakozó pénzügyi válság Oroszországban rádöbbentette a politikaformálókat, hogy az oligarcháknak olykor destabilizáló befolyásuk lehet, és személyes érdekeiket követve hajlandóak az orosz állam érdekeit feláldozni.”[24]

Ám Putyin elnöki székbe kerülésével a dolog váratlan fordulatot vett. A KGB-s múlttal (is) rendelkező Putyin alatt a katonai és biztonsági szervek hatalmas befolyásra tettek szert. Jelcinhez viszonyítva Putyin lényegesen újít. Csak azok az oligarchák élik túl Putyin hatalomra jutását, akik hajlandóak alárendelni magukat az orosz állam érdekeinek. A második csecsen háború megindítása – amelyhez lényegesen hozzájárul, hogy Csecsenföldön bevezetik a „sariát”, vagyis az iszlám jogot és törvénykezést – egységbe kovácsolja az orosz lakosságot. A nyugatbarát oligarchákkal való leszámolás folyamán nem-egyszer Nyugat-ellenes retorikát is alkalmaznak, mintegy „alátámasztva” a leszámolás szükségességét.

Putyin először a médiabárók ellen vette fel a harcot, jól tudván, hogy népszerűsége nagyban függ az írott és elektronikus sajtótól. Hogy csak a legnagyobbakat említsük: Borisz Berezovszkij (Logo Vaz), Mihail Hodorovszkij (Moszkovszkije Novosztyi), Roman Abramovics (Itar-Tassz). Ma már egyikük sem tartózkodik Oroszországban. Azaz Hodorovszkij igen – egy szibériai börtönben kesztyűket kötöget, állítólag nem messze egy uránbányától, így legalább éjszaka is dolgozhat a saját fényénél.

A médiabárók félreállításával Putyinék két legyet is ütöttek egy csapásra, ami nyilván nem elhanyagolható szempont. Hiszen ezek az emberek egyben az orosz olajóriások vezetői is voltak. Berezovszkij és Abramovics a Szibnyefty és Jukosz, Hodorovszkij a Gazprom olaj- és gázipari nagyvállalat tulajdonosi körébe tartozott. Félreállításuk – és a Putyinhoz hű vezetők kinevezése – egyben azt is garantálja, hogy Oroszország hatalmas jövedelemre tesz szert az olaj- és földgázeladásokból. Ehhez hozzájárul az a tény is, hogy az energiaárak az utóbbi időben csaknem a csillagos eget súrolják.

Putyin jó érzékkel, kínosan ügyelt arra, hogy az életszínvonal, ha lassan is, de állandóan emelkedjen, így népszerűségét fenn tudta tartani, ami lényegesen hozzájárult másodszori újraválasztásához. Sőt messzemenően gondoskodott arról is, hogy az idén megválasztott Medvegyev az ő irányvonalát vigye tovább. Hogy így fog-e történni, az még a jövő titka.

Gecse Géza könyve azért is fontos olvasmány az orosz történések iránt érdeklődőknek, mert a mai viszonyokat, az orosz politika mozgatórugóit csak a múlt részletes feltárásával ismerhetjük meg igazán. Meg aztán hidegebb teleken nagyon szeretjük a halkan duruzsoló orosz gáz mellett felmelegíteni elgémberedett végtagjainkat.