Bizánctól Bizáncig - Élet és Tudomány, 2008. március 21.374 - 375.old.
 

Az orosz birodalmi gondolat

 
Legújabb könyvében Gecse Géza történetiségében vizsgálja az orosz birodalmi gondolat fejlődését. A középkorban mindez az orosz pravoszláv egyház tanítására, a Moszkva harmadik Róma, a kereszténység igazi képviselője elméletére nyúlt vissza. De rövidesen kiderült, hogy önmagában nem alkalmas a külpolitikai annexió hatékony alátámasztására. Ezért az I. Miklós idején megalkotott hivatalos népiség tana már a Nyugat és Oroszország ellentétéből, Oroszország külön világ jellegéből indult ki.

(Nagy) Péter cár (1700–1721) a narvai vereség után felismerte, hogy az orosz társadalmat a hadviselés szükségleteinek megfelelően kell átszervezni. Reguláris hadsereget állított fel, a nemeseknek kötelező volt a katonai tiszti pálya vagy a hivatalnokoskodás. A jobbágyok közlegényként szolgáltak. Hadiflottát épített, tüzérséget hozott létre, hatalmas adókat vetett ki és bevezette az állami monopóliumok rendszerét. Főként a jobbágysorba süllyesztett parasztság szenvedett tőle. Mivel korán konfliktusba került a főpapokkal, 12 tagú testületre, a Szent Szinódusra bízta az egyház irányítását, amelynek tagjait ő nevezte ki. Ő kezdte hangsúlyozni a római birodalmi vonásokat; ekkortól hivatalosan impériumnak, tehát birodalomnak nevezik Oroszországot. 

Az orosz birodalmi eszmét azért kell komolyan venni – figyelmeztet Schöpflin György a kötet bevezetésében –, mert megszűnés helyett újabb és újabb formát ölt és áthatja külpolitikájukat. Nem integrált magába külső hatásokat, hanem megmaradt a vegytiszta orosz identitás. Ennek ismérvei: bizalmatlanság mindennel szemben, ami nem tiszta orosz. De mivel kénytelenek átvenni, ami a legszükségesebb, a felesleget kiszűrik, mert az nem az övék. Másik forrása az ortodoxia, amelyben az evilágiság leértékelődik, mert a strukturális elemzés gyengén működik náluk. Kultúrájuk megvédése a külső, idegen hatásoktól sokban hasonlít a későn modernizálódó országokra, azzal az eltéréssel, hogy az orosz birodalmi eszme nem fogadja el az alárendeltséget.

A pánszlávizmus, a szláv egység gondolata a XIX. század végén jelent meg. Elsőként a Nyesztor-féle orosz őskrónikát megjelentető német August Ludwig Schlözer fogalmazta meg. De igazi apostolai a szlovák Ján Kollár, pesti evangélikus pap (1793–1852) és Pavel Jozef Safarik (1795–1861) voltak.

Az orosz birodalmi gondolkodás egyik fő ismérve a birodalmi szándék tagadása. Bármilyen nagyságú területet hódítottak is meg, azt mindig jószívűségből tették. S persze azok, akiket a nagylelkű oroszok befogadtak, kivétel nélkül hálásak voltak az uralkodónak, beleértve a közép-európaiakat is l945 után.

Ezért az orosz közvélemény nem igazán értette meg a birodalomvesztés másik olvasatát, hogy a másik fél számára a tőlük való megszabadulás volt a valódi felszabadulás. Orosz birodalmi szemmel nézve a legnagyobb mérvű hálátlanságot követték el azzal, hogy kikiáltották függetlenségüket… A hálátlanság vádja valamennyire a Nyugatra is kiterjed: Oroszország már kétszer mentette meg a nyugati civilizációt: Napóleontól és Hitlertől. (Bizánctól Bizáncig – Az orosz birodalmi gondolat; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2007, 3000 Ft)

 

Arany Éva