A cikk eredetiben kattintással:  http://www.hhrf.org/nepujsag/07sep/7nu0906t.htm

 Bizánctól Bizáncig, avagy a hatalom nosztalgikus újjáépítése

Gáspár Sándor

Gecse Géza szokatlan szempontot választott könyve fókuszpontjául: az orosz nagyhatalmi tudat belső igazolását, amely odáig megy, hogy az oroszok hódításait is tagadja. Az oroszok ugyanis mindvégig csak megengedték más népeknek, területeknek, hogy csatlakozzanak az oroszokhoz, nem kényszerítették őket, s ennek megfelelően, aki viszont hátat fordít nekik, esetleg szembefordul velük, az hálátlan, esküszegő, hitszegő, méltatlan a barátságra... Ennek megfelelően nem is beszélnek az oroszok birodalomról, csak országról. Oroszországról. A téma fontosságáról már elöljáróban sokat mond az is, hogy Budapesten maga Habsburg Ottó vállalta a megjelenéskor a könyv bemutatását, hiszen magyarul ilyen átfogó igényű, de emberi léptékű könyv nagyon régóta nem jelent meg a világ egykori "agyaglábú óriásáról", amit manapság inkább a gázcsőből álló gólyalábak jellemezhetnének.

Az orosz külpolitika törekvése évszázadokon keresztül a Fekete-tenger megszerzése volt, hogy a világgazdaságba bekapcsolódhasson a konstantinápolyi, sztambuli kikötő révén. Csakhogy Cárigrádot hiába ostromolták kalandozó kozák portyák, viszont Pétervár révén a Balti-tenger, Vlagyivosztok révén az Ohotszki-tenger, vagyis a Csendes-óceán nyílt meg az orosz hajók előtt. Így tulajdonképpen okafogyottá vált a Bizáncért való igyekezet, de ez csak a XX. század végére tudatosodott az orosz politikacsinálókban, addig a gazdasági reményeket a vallási gyökerek, vagyis a kereszténység ortodox ágának bizánci eredete, szlavofil védőpajzs, vagyis a nyelvi-etnikai tartalék kiterjesztésének szolidarizáló törekvése, illetve a pánszláv mozgalommal, vagyis a szláv népek helyzetének megerősítésével indokolták.

Az orosz fejedelemségek birodalommá erősödésének történelmi útját könnyen megrajzolhatta Gecse Géza, hiszen az már mélyen lezárt korszak, ellenben a XIX. század politikai eszméinek egyszerű számbavétele is számos újdonságot jelent a magyar olvasó számára, hiszen Danyilevszkij, Leontyev és sok más szerző munkássága gyakorlatilag ismeretlen volt a XX. század magyar, de még orosz olvasója előtt is, pedig – utólag könnyű megállapítani – éppen az ő eszméik mentén alakultak aztán a XX. század nagy döntései, legfőképpen azok, amelyek a magyarok számára oly fájdalmasak mindmáig.

Nyilvánvalóan létezik az orosz politikai irodalomban is mindenféle álláspont, találhatunk magyarok iránti rokonszenvet mutató elemzéseket is, de Gecse Géza a történész higgadtságával azokat vizsgálja, amelyek helyzetüknél vagy utóéletüknél fogva nagyobb tömeghatást érhettek el. Gecse objektivitását az mutatja, hogy képes megkeresni az átfogó elemzéseket, a fontosabb társadalmi-állami vagy médiapolitikai szerepet betöltő szerzőket, akiket elsődlegesen ismertet, anélkül, hogy értékelné is érveik helytálló vagy helytelen voltát. Összességében több mint 250 szerzőre hivatkozik, az orosz szerzők mellett balti, angol, amerikai, ukrán, lengyel, skandináv, japán, francia, kínai stb. kutatók észrevételeit is idézi.

A cári birodalomépítés ideológiájának leírása után eszmeileg talán nem újdonság, de adatolásában lenyûgözô teljesítmény, ahogyan bemutatja, hogy a közös ortodox vallásra meg a szláv rokonságra hivatkozó hatalom indoklása megváltozik, a cár atyuska elsőbbségét a proletár internacionalizmus váltja fel, de megmarad a lényeg: a birodalmi hatalom megtartása, sőt fejlesztése.

A Szovjetunió felbomlásának okairól már kevesebbet ír a szerző, de az olvasó örvendhet, hogy végre átfogó és áttekinthető képet kapunk a posztszovjet időszakról, vagyis lényegében a közelmúltról és a jelenről is, amelyben továbbra is otthon vannak a nagy orosz birodalom építésének törekvései, de immár a bizánci töltet nélkül – a maguk belső szükségleteinek leplezetlen valóságában. Gorbacsov, Jelcin, Primakov, Putyin fontos döntéseinek és döntései hatásának bemutatása olyan képet tár az olvasó elé, amely segít megérteni számos eseményt, amely a magyarságot érintette.

Természetes adaléka a kötetnek, hogy Gecse Géza külön fejezetbe gyűjtötte az orosz politikai elméletek szerzőinek véleményét a magyarokról. E magyarságkép ugyan sokunkat meglephet, hiszen magunkról nyilván másként vélekedünk, de hát mások ekképpen néztek bennünket. Aki az oroszokra kíváncsi, e kötet segítségével biztosan eljuthat alaposabb tudáshoz is, persze, jó, ha Gecse imponáló nyelvismeretével rendelkezik. Aki viszont inkább a magyarokat érintő eseményeket, véleményeket vizsgálná, számos olyan lehetőségre bukkan Gecse könyvében, amely újabb kutatómunkára ösztönözhet. 1848- 49-es szerepükről és a magyarokról vallott orosz vélemények és politikai állásfoglalások, 56-os értékelések, Kelet-Európával kapcsolatos elképzelések, amelyben a mai orosz doktrína valójában ellentmondásos, egymást kizáró elképzelései élnek. Közös vonásuk viszont, hogy valamennyi az orosz nagyhatalmi státus megtartásának, megerősítésének igényével született.

Gecse Géza könyvének talán legérdekesebb eredménye, hogy az alapvető politikai törekvések időtállóságát bizonyítja, azokat, amelyek a nagy közösség alapérdekeit fogalmazzák meg, s ezekről a szerző is azt sugallja, hogy megváltoztathatatlanok, bár nem mindig sikeresek.

Van-e, lehet-e külön erdélyi olvasata ennek a könyvnek? Nincs, de nem is lehet, annak ellenére, hogy számos esetben a kisebbségi problematikát, többség-kisebbség viszonyát, területelcsatolásokat érint, ami viszont a szerző érzékenységét mutatja a téma iránt. A könyv az orosz birodalom nagy jellemzőit mutatja be, amelyek egész térségeket érintenek, s ebben a vonatkozásában még egyetlen nép kiemelése is csak részletkérdésnek tűnik. (Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest, 2007)