Egy birodalom, amely állítólag nem létezik 

Vlagyimir Putyin a hét végén majdnem mindegyik amerikai és európai gáztervet keresztülhúzta. A türkmén és kazah gáz – szinte kizárólag – Oroszország felé való terelése, az új, Moszkva által ellenőrzött vezeték építése alighanem a tavalyi ukrán gázcsatánál is jobban mutatja, mit jelent a Kreml energiapolitikája. Ebben az energiapolitikában Gecse Géza egyetemi tanár Bizánctól Bizáncig című legújabb könyvében az orosz birodalmi lét újjászületésének meghatározó elemét véli felfedezni. A gazdasági potenciál, a nagyvállalatok külpolitikai célokra való felhasználása valóban orosz gyakorlat, valamint amerikai, mint az iraki példa mutatta, továbbá francia vagy brit, miként jó néhány afrikai ország tapasztalta. A birodalmi külpolitika részének is nevezhetnénk. Miben más az orosz? Kétségkívül abban, hogy minket is érint.

Nem más az orosz birodalmiság abban sem, hogy – miként ez Gecse Géza könyvében is olvasható – tagadja a létét. Pontosabban szólva Rettegett Ivántól a szovjet "cárokig" egyfajta küldetésnek tartja más népek meghódítását, adott esetben leigázását. Oroszországról van szó, így most hagyjuk, hogy az egykori brit civilizációs küldetés, vagy éppen a mostani amerikai külső "demokratizáló" stratégia céljaiban mennyiben különbözik a pánszlavizmustól vagy az 1945 utáni világforradalomtól. Az amerikai példa is inkább csak azért érdekes, mert aligha lehet figyelmen kívül hagyni a mostani putyini út, az új külpolitikai "stratégiai dzsiudzsicu" kialakulásában. Mint ahogy a külső erő, a Nyugathoz való viszony mindig is része volt az orosz politikának. Elzárkózás vagy nyitás? A szlavofilek a totális elzárkózás, a nyugatosok a teljes nyitást képviselnék? Ennyire sajnos nem egyszerű, főként az utóbbiak esetében. A sikeres orosz nyugatosok, mint Nagy Péter, elsősorban a fejlett országok technológiáját akarták átvenni, hogy azzal sikerre vigyék a "bizánci gondolatot". (Ezt nehéz Niederhauser Emil akadémikusnál pontosabban definiálni: "Oroszország fejlődése a korai középkortól Bizánc jegyében alakult, átvette az ottani önkényuralmat és a hit sértetlen megtartásának az igényét. Ez a tradíció folytatódott az új szovjet államban, a hit, vagyis a marxizmus–leninizmus tisztaságának a jegyében.")

Voltak sikertelen nyugatosok is, mint például Gorbacsov. A sikertelen jelző orosz szempontból értelmezendő, hiszen az első és utolsó szovjet elnök nemcsak a nagyhatalmi létet, hanem az egyszerű államiságot is veszélybe sodorta. Jelcint alighanem sehova sem érdemes sorolni. Gecse Géza talán elsőként veti fel Magyarországon a kérdést, miért nem következett be az első orosz elnök alatt sem szláv reneszánsz, sem orosz területi revízió, sem birodalmi restauráció. A választ erre egy mondatban nehéz lenne megadni, talán csak találó bon mot-ja miatt érdemes idézni erről Jevgenyij Primakov egykori orosz kormányfő szavait: "Jelcin alatt az elitnek a lopás volt az ideológiája, másra nem jutott idő."

Ennek fényében Vlagyimir Putyin megjelenése több mint törvényszerű volt. Szinte bele volt kódolva az orosz történelembe. Azok voltak-e gyakorta bizáncira emlékeztető módszerei is orosz nagyhatalmi lét feltámasztásáért való küzdelmében? Nagyrészt igen. A totális anarchiára a sikeres válasz eddig mindig a rend volt. Azonban ennyire ne egyszerűsítsük le, inkább gondolkodjunk el azon, hogy mi volt Washington és általában a Nyugat szerepe abban, hogy Oroszország végül is nem választotta az "európai demokratikus utat". Feltétlenül Putyin jött volna, ha nem támogatják Jelcin oligarcha célú despotizmusát, ha nem keltenek félelmet Moszkvában a külföldi katonai kalandokkal, a közép-ázsiai és baltikumi katonai bázisokkal?

Érdemes minderre választ keresni, addig azonban idézzünk Gecse Géza jövőre vonatkozó megjegyzését, e szerint naivitás feltételezni, hogy a "közép-európai térséggel kapcsolatos orosz elképzeléseknek nem lesz szerepük jövőnk alakításában".

Máté T. Gyula