Gecse Géza

Bizánctól Bizáncig

Az orosz birodalmi gondolat

 Az 1993-ban megjelent könyv csak főcímében egyezik a mostani átdolgozott és a rendszerváltás óta eltelt időt is feldolgozó kiadással. Ezen kívül a korábbi kiadás alcíme is más volt, hisz Gecse Géza főként a XIX. században született fő orosz nagyhatalmi ideológia, a pánszlávizmus történetét kutatta, a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta eltelt jó másfél évtized viszont azt bizonyította, hogy a pánszlávizmus mellett a szovjet birodalmi tudat, a liberalizmus mellett pedig az eddig jórészt Oroszországban is ismeretlen eurázsiai gondolat befolyásolta főként a Jelcin- és Putyin-korszak orosz emberének gondolkodását.

A teljesen új lezáró fejezet mellett a kötetben ezért nagyobb részletességgel olvashatunk a bolsevikok ideologikus messianizmusáról, az imént említett, az 1917 után az emigrációban felvirágzó eurázsiai irányzatról, illetve a II. világháború során az orosz emigránsok között népszerű orosz nemzetiszocialista mozgalomról is. Vagyis mindarról, amiről az oroszok odahaza Gorbacsov peresztrojkája után vagy 1991-es függetlenségük és csonka-oroszországi létük óta értesülhettek, illetve amit azóta részben fel is dolgoztak, de Magyarországon gyakorlatilag mindmáig ismeretlen.

Érdemes idézni abból, amit Niederhauser Emil akadémikus írt Gecse Géza könyvéről:

„Bizánctól Bizáncig – a könyv címével a szerző amellett foglal állást, hogy Oroszország fejlődése a korai középkortól Bizánc jegyében alakult, átvette az ottani önkényuralmat és a hit sértetlen megtartásának az igényét. Ez a tradíció folytatódott az új szovjet államban, a hit, vagyis a marxizmus-leninizmus tisztaságának a jegyében. A szovjet állam egyfajta új Bizáncot jelentett, csak persze az egykorinál jóval félelmetesebb hatalommal.

         Gecse Géza könyve kitűnő szakmunka… ugyanakkor mégsem a laikusok számára érthetetlen vagy érdektelen…, hanem olyan.., amely napjaink égető kérdései felé ível, …ezért szól ez a könyv nemcsak a szakmabeliekhez, történészekhez, hanem nagyon széles olvasóközönség figyelmére tarthat számot.”

A pánszlávizmusról mint meghatározó ideológiáról új könyvében Gecse Géza a korábbiakhoz hasonló részletességgel számol be, hisz Magyarországon erről a doktrínáról, vagyis Európa szláv szempontok szerinti újraszervezéséről 1993-at megelőzően utoljára (Rátz Kálmán és Gogolák Lajos jóvoltából) a II. világháború során jelenhetett meg komoly összefoglaló munka. 1945 után ugyanis még az „ellenforradalmi”, vagyis az ún. reakciós pánszlávizmus történetével „sem volt tanácsos” foglalkozni, legalábbis Magyarországon. Ezt Révai József kommunista kultúrpolitikus ugyan még megtehette, ám még ő is csak igen rövid ideig,1945-ben, pedig ő „reakciós szellemidézésnek”, „bűnnek” nevezte, ha valaki a Szovjetunióval kapcsolatban használta ezt a fogalmat. Számunkra azért is van az ún. „demokratikus pánszlávizmusnak” jelentősége, mert az a II. világháború ideje alatt, az utána bekövetkező békerendezés folyamán egészen az 1940-es évek végéig jelentősen befolyásolta szomszédaink és a szovjet döntéshozók gondolkodását, s hatása ma is érvényesül, még ha nem is akkora mértékben, mint egykor.

A fentiek ismeretében nem tekinthető csodának, hogy a II. világháború után főként az angolszász országokban kutathatták szabadon az orosz birodalmi ideológiák történetét. Gecse Géza munkája főként e feldolgozásokra támaszkodva a pánszlávizmus oroszországi fejlődését sajátos modellrendszerben ábrázolja.

A diplomáciatörténet nemzetközi hírű kutatója, Diószegi István sorait idézve:

„A pánszlávizmus a szerző bemutatásában a belpolitikára, más vallásokhoz és nemzetekhez fűződő viszonyra, a külpolitikára és egyáltalán a társadalmi élet minden területére útmutatást adó koherens eszmerendszer. A külpolitikában a messianisztikus orosz küldetéstudat volt központi gondolata, azzal a tartalommal, hogy Európa szláv népeit orosz vezetés alatt föderációvá szervezze. Az érvrendszer a szerző tipizálása szerint három fő áramlatra redukálható: az etnocentrizmusra, az államközpontúságra és az ortodoxiára.

         Katkov az olasz és a német egyesítés eredményein felbuzdulva az orosz állam szükségleteivel argumentált. Danyilevszkij, a legjelentősebb teroretikus, az „Oroszország és Európa” című mű szerzője, azzal érvelt, hogy a szlávok végeredményben egy nemzetet alkotnak. Leontyjev és a regényíró Dosztojevszkij pedig azt vallotta, hogy a pravoszláv hit valamennyi követőjének egy államba kell tartoznia. A teória és a valóság közötti ellentmondást – mert hiszen voltak szláv nemzetek, amelyek nem kértek az oroszok vezette föderációból, és az orosz birodalom sem volt kifejezetten szláv karakterűnek nevezhető -, játszi könnyedséggel oldották fel. E felfogás szerint az ukrán és a belorusz nyelv nem volt egyéb, mint az orosz nyelvjárása. A lengyel nemzet, amely örökös lázadásai miatt a „szlávság árulójának” számított, tulajdonképpen nem is létezett, a „finn néptörzs” pedig, amely soha nem rendelkezett önálló államisággal, csupán „etnográfiai anyagnak” minősült. A kaukázusi népeket az oroszok a végrehajtott annexiókkal a török és perzsa hódítástól mentették meg, a közép-ázsiaiakat a kínai előrehatolástól, a balti országokat pedig a német és svéd terjeszkedéstől, az „elnemzetietlenítéstől”. Szibériára, amelynek birtoklását mégsem lehetett etnikai vagy biztonsági argumentumokkal alátámasztani, más receptet találtak. A Danyilevszkij-féle pánszlávizmusból kisarjadó eurázsiai irányzat felfedezte az oroszok turáni lelkületét, és az orosz küldetéstudatot egész Ázsiára kiterjesztette.

         Érdekes a kép, amelyet Gecse Géza a pánszlávok magyarsággal kapcsolatos nézeteiről rajzol. Igaz, a magyarság kis pont volt ebben a kontinentális méretekkel hivalkodó eszmerendszerben. Nem meglepő persze, hogy ezen a tablón nincsenek derűs színek, ami csak részben adódik abból, hogy az orosz szerzőknek a magyarországi szlávok voltak az informátorai. A szláv etnikumba ékelődő magyarság útjában állt az orosz vezette szláv föderációnak, és semmiképp sem kaphatott kedvező minősítést. Ennek megfelelően a magyarok igazából „ázsiai barbárok”, akik mindig is elnyomták a szlávokat, és ez az elnyomás a hatvanhetes kiegyezés következtében csak erősödött. Hogy Oroszországtól eltérően, ahol rendeletileg tiltották az ukránt, a beloruszt, a lengyelt és a többit, Magyarországon törvényben biztosították a nemzetiségek (köztük a szlovákok, ruszinok, szerbek, románok és németek) szabad nyelvhasználatát, arról az elfogult szláv szerzők nem vettek tudomást. A prognózisokat is hasonló indulatok fűtötték.  Danyilevszkij újrafogalmazta Herder jóslatát: a magyarság előbb vagy utóbb alámerül majd a szláv tengerben.

         …Gecse Géza a pánszlávizmus utóéletével is foglalkozik. Ez a múlt századi virulens eszmerendszer a szovjet korszak első két évtizede alatt teljesen a háttérbe szorult, … A második világháború alatt és után azonban kiderült, hogy a pánszlávizmus csak tetszhalott volt: a szláv szellemiség a háború egyik fontos ideológiai fegyvere lett, a háború után pedig reneszánszát élte a szláv nemzetek közötti szolidaritás. Persze csak átmenetileg, mert a szovjet külpolitikában a később anakronizmusnak minősült biztonságpolitikai megfontolások kerekedtek fölül, és a védelmi övezetben a szláv államoknak ugyanaz a szerepkör jutott, mint a magyaroknak és a románoknak: testükkel kellett védelmezniük a Szovjetuniót a nyugatról jövő feltételezett támadással szemben.”

Diószegi István soraihoz tegyük hozzá, hogy Gecse Géza meggyőzően mutatja be, hogy már az 1890-es években – az ideologikus pánszlávizmus talaján - hogyan fejlődött ki az oroszok ázsiai terjeszkedését előnyben részesítő, a klasszikus pánszlávizmus Európa-központúságával szakító eurázsiai imperializmus szellemi előképe.

         A könyvben főként angolszász, szovjet és orosz feldolgozásokra támaszkodva Gecse esszé-szerűen ismerteti: hogyan tudott a pánszlávizmus az 1905-ös forradalom után az orosz liberálisok segítségével megújulni, majd az I. világháború végén hogyan szenvedett ideiglenesen vereséget Oroszországban, majd a Szovjetunióban és 1941 után hogyan éledt újra, amikor is a szovjet vezetés először használta fel e nézetrendszert, az ún. „demokratikus pánszlávizmust” hivatalos doktrínaként.

A szerző arra is vállalkozott, hogy magyarázatot adjon a pánszlávizmus államnacionalista változatának visszaszorulására, illetve a másfajta szovjet-orosz államnemzeti elképzelések sikerére.

Ami az 1992-vel beköszöntő Csonka-Oroszországgá alakulást, a szuperhatalmi státuszból a regionális hatalommá zsugorodó orosz külpolitika ellentmondásait illeti, Gecse Géza együtt keresi az olvasóval a választ a kérdésre, mivel magyarázható, hogy a Jelcin-korszakban – ismét Diószegi Istvánt idézve - nem következett be sem szláv reneszánsz, sem orosz területi revízió, sem birodalmi restauráció. Gecse kitér a Jelcin–Putyin korszak délszláv- és Közép-Európa politikájára is, hisz itt a két politikus külpolitikája nem válik el élesen egymástól.

A legújabb feldolgozásokat felhasználva Gecse Géza ábrázolni próbálja Putyin orosz elnök új külpolitikai „stratégiai jiu-jitsu-ját”, amelynek központi eleme az államhatalmi szervek felhasználása az orosz tőke érdekében, illetve az orosz nagyvállalatok felhasználása az orosz külpolitika célkitűzéseinek valóra váltásában, amely legutóbb az orosz energiapolitika alakulásában mutatkozott meg igen érzékletesen.