Gecse Géza

Stratégiai jiu-jitsu és a tapasztalt judo-mester[1]

A „Csonka-orosz” birodalmi külpolitika és Vlagyimir Putyin

Janusz Bugajski: Cold Peace. Russia’s New Imperialism, 2004 by Center for Strategic and International Studies, Praeger Publishers, Westport, Connecticut – London, 302.

Hideg béke avagy Oroszország új imperializmusa. A könyv szerzője, a Washingtoni Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának lengyel származású amerikai igazgatója, Janusz Bugajski, aki kötetében nemcsak Vlagyimir Putyin orosz elnök 2000. márciusi, első hivatalba iktatásától 2004 végéig terjedő tevékenykedését vizsgálja, hanem visszanyúl az előzményekhez is.  A Gorbacsov- és Jelcin-korszak nélkül ugyanis az 1991 decemberében létrehozott, 2000-ben új erőre kapó „csonka”-orosz birodalomnak sem a története, még kevésbé a külpolitikája nem lenne érthető. Bátran hozzátehetjük, az orosz ügyekben jártas olvasó számára is tartogat meglepetéseket a kötet, bár Bugajski művének különleges aktualitását a legutóbbi hónapok ukrajnai és belorussziai eseményei bizonyítják.

A közös amerikai-angol kiadványként megjelent Hideg béke megjelenése arról tanúskodik, hogy a földrajzi elhelyezkedés csupán egy a sok tényező közül, amely a különböző országok kutatóinak érdeklődését befolyásolja, hisz – mint az említett példa is ékesen bizonyítja - előfordul, hogy a térben Oroszországtól sok tízezer kilométernyire elhelyezkedő országok kutatói jobban értesültek az ottani viszonyokról, mint mi, akiket Oroszországtól csupán néhány ezer kilométer választ el.

Bugajski különböző szerzők kijelentésére hivatkozik, amikor leírja: a nagyorosz sovinizmus - a Szovjetunió összeomlása után -  Moszkva külpolitikájának változatlanul alapeleme, és némi zavarodottság után ugyan, de a 2000 óta kialakulófélben lévő, Putyin nevével fémjelzett orosz államot ennek az 1991 óta folyamatosan erősödő orosz államnacionalizmusnak a „formába öntésének”, illetve a „kor követelményeihez igazításának” tekinthetjük.

Bugajski művéből kiderül az is, hogy egy ilyen a Putyinéhoz hasonló újításra korábban -  Gorbacsov vagy Jelcin idején – nem lehetett volna sort keríteni. A ma is hivatalban lévő orosz elnök egy nagyon tudatos, főként az orosz export bázisául szolgáló energetikai iparágra, valamint az orosz bankágazatra, az orosz biztonsági szolgálatokra, a határon túlra került orosz kisebbségekre támaszkodó orosz politika bizonyos elemeit már 2000-es hatalomra jutása után azonnal megvalósította.

Gazdaság és külpolitika

Egy, a világháborús gazdasági összeomlás arányait meghaladó folyamatos válsággal küzdő ország külpolitikai törekvéseit általában nem szokta tudni érvényesíteni. Oroszország az elmúlt másfél évtizedben nem is jelent meg a nemzetközi politika valódi alakítójaként. Míg a helykereséssel kapcsolatos gondolatok ilyen körülmények között természetesek, a világpolitikai küldetéssel összefüggő elképzelések viszont anakronizmusnak tűnnek, de befolyással vannak az aktuálpolitika alakítására is. Mindenképpen meg kell azonban különböztetnünk az orosz társadalomban, a katonai és a politikai elitben uralkodó törekvéseket, s Bugajski ezt meg is teszi.

Politika, gazdaság és haditechnikai fejlettség között többnyire közvetlen összefüggés mutatható ki, viszont a világtörténelem számtalan olyan példát ismer, hogy egy gazdaságilag kevésbé fejlett ország katonai eszközökkel sikeresen tud ellenállni a nála jóval fejlettebbnek, még akkor is, ha az túlerőben van.[2]

A nukleáris korszak sajátossága a fegyverkezési verseny, amely az 1970-es évek elejének enyhülési folyamatai után a hetvenes évek végén - részben a Szovjetunió afganisztáni bevonulásának köszönhetően - ismét új erőre kapott.

Gorbacsov jelentősége

Az orosz pártvezetők közül az 1985-ben hatalomra jutó Gorbacsov volt az, aki elsőként ismerte fel a nukleáris fegyverek valódi jelentőségét, vagyis azt, hogy bár az atomarzenál hihetetlen pusztításra képes, azonban ha az ellenfél is hasonló készleteket halmozott fel belőle és azt végül mégsem vetette be, akkor a fegyverzet szaporítására fordított erők másra, mint az ország anyagi erejének a felemésztésére, nem alkalmasak. Másrészt a nukleáris egyensúly viszonyai között - a terület birtoklásának a jelentősége csökkent. Gorbacsov szakított a Brezsnyev-doktrínával, amely a Varsói Szerződéshez tartozó államok esetében akadályt gördített a lágerből való kitörési kísérletek elé azzal, hogy igazolta a szovjet beavatkozást bármely olyan tagországban, ahol a „szocialista társadalmi rendet” valamilyen fenyegetés érhette. Gorbacsov 1990-ben hozzájárult a Varsói Szerződés feloszlatása mellett a kelet-európai szovjet csapatkivonásokhoz is.[3]

Bugajski szerint a:  „…Gorbacsov meghirdette „kölcsönös biztonság” koncepciójának a célja az volt, hogy elősegítse a Nyugattal való együttműködést és az egykori csatlósokkal való viszonyokat pedig fenyegetésmentessé tegye. Mindemellett az „orosz érdekek” fogalmát egész Kelet-Európában meg kívánta őrizni, igaz Moszkva katonai ereje és domináns politikai ellenőrzése nélkül.”[4]

Ehhez szorosan kapcsolódott az ún.„Sinatra-doktrína”, amelyet mint kifejezést először Gennagyij Geraszimov, a Szovjetunió Külügyminisztériuma Információs Osztályának vezetője használt[5]. Ezzel azt kívánták kifejezni, hogy a „csatlósállamok mentesek Moszkva gyámkodásától”. Gorbacsov először az ENSZ közgyűlésének 1988. december 7-i ülésén fejtette ki, hogy „a kelet-európaiak számára biztosított a választás szabadsága”, ami azonban korántsem jelentette azt, hogy a szovjet pártvezető szerint a régió országai a saját kül- és biztonságpolitikájukat a továbbiakban szabadon, saját belátásuk szerint maguk határozhatták volna meg. Aztán mégis ez történt, mert azt viszont jelentette,  hogy Moszkva többé nem fog beavatkozni fegyveresen a térségben, és nem fog kiállni a kelet-európai kommunista pártok egyike mellett sem, holott itteni hatalma fenntartásában Moszkva egészen eddig rájuk támaszkodott.

Az oroszok ennek ellenére továbbra is elvárták egykori szövetségeseiktől, hogy hozzák összhangba kül- és biztonságpolitikájukat Moszkvával és tartózkodjanak bármely „ellenséges szövetséghez” való csatlakozástól is.

Mihez ragaszkodtak az oroszok a Szovjetunió megszűnése után?

Jelcin „stratégiai mámora”

Az elméleti stúdiumok művelői az államok felbomlásakor, illetve újraalakulásakor az államok megszűnéséről, születéséről, államöröklésről illetve folytatásról írnak. Szőrszálhasogatásnak tűnhet, hogy Oroszország a Szovjetunió folytatójának vagy örökösének számít-e.[6] Tény az, hogy az orosz politikusok ragaszkodtak ahhoz, hogy a szovjet birodalom 1991-es felbomlása után az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország számítson a Szovjetunió örökösének, mert így továbbra is a Kreml kezében maradt a Szovjetuniónak az ENSZ Biztonsági Tanácsában betöltött állandó helye, és így Oroszország gyakorolhatta a továbbiakban a vétójogot a világszervezetben. Ezen kívül Moszkva határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy a Szovjetunió hagyományos és nukleáris fegyverzetét is Oroszország örökölje.[7]

A többi volt szövetségi köztársasággal szemben Moszkva számára - főként a nukleáris monopólium - továbbra is domináns pozíciót biztosított. Borisz Jelcin 1991. júniusi oroszországi elnökké választása után már rendelkezett az ország feletti reális hatalom egy részével, de nem az egésszel.[8] A teljes győzelmet Jelcinnek 1991 decemberében sikerült kivívnia, előbb a Független Államok Közösségének a létrehozásával, majd 1991. december 25-én Gorbacsov lemondatásával.[9]

A Kozirjev-doktrína

Bugajski megállapítja, hogy első néhány évében a Jelcin-kormányzat – a Gorbacsov-Sevardanze féle „új politikai gondolkodás” hatása alatt viszonylag alkalmazkodó volt egykori szövetségeseivel szemben, miközben odahaza egy radikális demokratizálási politikát követett. Az orosz függetlenség biztosításának célja, a Jelcin legitimitását fenyegető szovjetbarát elemek pozícióinak aláásása és a nyugati gazdasági segítség Moszkva számára többet nyomott a latban, mint a széthullott birodalomban a befolyás gyors visszaszerzésének kívánsága. E politikát Kozirjev külügyminiszter nevével lehet fémjelezni, aki abból indult ki, hogy a bipoláris világ megszűnése után Oroszország a Nyugat természetes szövetségeseként az Egyesült Államokéhoz hasonló célokat követ, s elvárhatja, hogy cserében a Nyugat világhatalomként ismerje el.[10]

1991 nyarán elkezdődött a délszláv háború, majd a közép-európai országok 1992 májusában hivatalosan is kérték felvételüket a NATO-ba.

A Kreml arra számított, hogy az Amerikai Egyesült Államok segíteni fog Oroszország nagyhatalomként való újjáépítésében. Bugajski szerint: „…ebből az irreális elképzelésből kiindulva a moszkvai vezetők csalódottságot, sőt talán megalázottságot is éreztek, és ennek következtében 1992 közepe és 1993 eleje között az expanzionista pozíció hívei kaptak teret. Még az egykori demokraták közül is mind többen szorgalmaztak harciasabb orosz külpolitikát, Moszkva külpolitikája ezért konfrontatívabb lett”.[11]

Az orosz parlament és az elnök között belpolitikai huzavona alakult ki. Ezt Jelcin a parlament 1993. októberi szétlövetésével, választások kiírásával és új, elnöki alkotmány megszavazásával látta orvosolhatónak. Sikerrel járt, és ennek következtében Oroszországban az elnök hatalma kiterebélyesedett.

Az orosz politikusok többsége 1992-ben és 1993-ban a Jegor Gajdar miniszterelnök kezdeményezte liberális gazdasági reformokat, illetve a sokkterápiát az orosz érdekek elleni merényletnek és az amerikai befolyás felesleges kielégítésének tekintette. Közben 1993 végére az oroszok azt is érzékelték, hogy a közép-európai országok NATO-csatlakozását nem fogják tudni megakadályozni.[12]

Az 1993 novemberében jóváhagyott katonai doktrínában Oroszország befolyási zónájába tartozott a volt Szovjetunió és egykori szövetségeseinek a területe. 1994 elejétől az elnöki alkotmánynak köszönhetően Jelcin hatalma megkérdőjelezhetetlenné vált.

         Bugajski megállapítja, hogy „..még a nyugatosnak számító Kozirjev is egy imperialistább pózt foglalt el, amikor 1994 februárjában kijelentette, hogy Kelet-Európa Oroszország létfontosságú érdekzónájához tartozik.” 1995 júliusában az egykori szovjet köztársaságok újraintegrálását Kozirjev az orosz külpolitika fő feladatai között jelölte meg.[13]

Az amerikai szerző kijelenti, hogy a Kozirjev-doktrína nem büntette határozottan a közép-európai államokat, amiért a NATO-hoz kívántak csatlakozni, azonban e törekvésük elé számtalan akadályt próbált gördíteni.[14]

Ennek ellenére Oroszországban  Kozirjevet mégis az amerikai érdekek kiszolgálójának tekintették, ráadásul a „pragmatikus nacionalista” erők térnyerése Jelcint arról győzte meg, hogy 1996 januárjában Kozirjev helyére Primakovot nevezze ki.[15]

A Primakov-doktrína és a rugalmas alkalmazkodás

Primakov szerint a kétpólusú világ sokpólusúvá vált, és abban mind Oroszországnak, mind Európának megvan az Egyesült Államokétól független, saját érdeke és szerepe. A NATO-Oroszország együttműködést ő sajátos feltételekhez kívánta kötni és a FÁK-országok területén például Oroszországnak kizárólagos békefenntartói szerepet szánt.[16]

Abból indult ki - amit egy kinevezése utáni sajtóértekezleten 1996 januárjában el is mondott -, hogy „Oroszország és a Nyugat közösen nyerték meg a hidegháborút”. A Szovjetuniót és a Nyugatot Primakov egyenlő félként kívánta bemutatni és Moszkvát konstruktív partnerként, imperialista elképzelések nélküli félként igyekezett ábrázolni.

Bugajski úgy látja, hogy Primakov kinevezése a nyugati orientációtól az eurázsiai külpolitika felé való elmozdulást testesítette meg. Az új orosz külügyminisztert hazájában pragmatikus nyugatellenes politikusként tartották számon, aki emellett kerülte az Egyesült Államokkal való éles konfrontációt. Annak, hogy Primakovban odahaza igazi orosz patriótát láttak, nem kis szerepe volt abban, hogy tárcájának elfoglalása után az oroszországi törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti összecsapások mérséklődtek.

Egy jelentős horvát győzelmet követően, az ottani szerb krajinák veresége után 1995 őszén aláírták a Daytoni egyezményt, amely Bosznia-Hercegovinában vetett véget a harci cselekményeknek. Oroszország a gyakorlatban a krajinai szerbeket támogatva békefenntartóként vett részt e háborúban, majd a boszniai harcok elülte után Koszovóban is. A Partnerség a Békéért Programból Moszkva a NATO Milosevics Szerbiája elleni 1999-es légicsapásai után hátrált ki.[17] Bugajski részletesen ismerteti könyvében, hogyan, kit és milyen eszközökkel támogatott Moszkva a délszláv háborúban.  Érdekessége e szerepnek, hogy a szerbek melletti egyoldalú elkötelezettségen – érdemben - a Putyin-féle vezetés sem változtatott.

Bugajski megállapítja, hogy az Igor Ivanov orosz külügyminiszterré való kinevezéséig terjedő időszakban Primakov minden energiájával küzdött a NATO-bővítés ellen.[18]

Az 1999-es koszovói háború kardcsörtetésre késztette az orosz vezetést, azonban Milosevics védelmében végül nem szánták el magukat a háborúra. Diplomáciai támogatásukkal viszont a belgrádi vezetést kitartó ellenállásra késztették, bár 1999 júniusára– ennek ellenére - Milosevics mégis kénytelen volt megadni magát.

Putyin külpolitikájának sajátosságai

Igor Ivanov külügyminiszter Putyin elnök idején ugyanazt a pragmatikus politikát igyekezett megvalósítani, amely elődjét, Primakovot jellemezte.

A felülvizsgált és 2000 áprilisában elfogadott orosz katonai doktrína azt állította, hogy Oroszország számára a legfőbb biztonsági fenyegetést Washington hegemonista politikája és a katonai blokkok és szövetségek orosz határok menti potenciális bővítése jelenti.[19]

Bugajski megjegyzi emellett azt is, hogy a „…a kelet-európai térség a bővülő Európai Unió fő energia-útvonalai mentén feküdt” és „…az energiafüggőség az egykori csatlósokkal való viszonyban értékesnek tűnt. Az orosz állammal összefonódott orosz olaj- és gáz magántársaságok fontos szerepet kaptak Moszkva külkapcsolataiban.”[20]

Bugajski összehasonlítja az orosz oligarchák szerepét Jelcin és Putyin idején, majd megállapítja: „A Jelcin-i vezetés idején az oligarchák befolyását az állam foglyul ejtésével lehet jellemezni …Az 1998 nyarán kibontakozó pénzügyi válság Oroszországban rádöbbentette a politikusokat, hogy az oligarcháknak olykor destabilizáló befolyásuk lehet, és személyes érdekeikért olykor hajlandóak az orosz állam érdekeit feláldozni.”

Bugajski szerint Vlagyimir Putyin új elnökségének egyik célja volt, hogy ne csak megzabolázza az üzletembereket, hanem a kormány szolgálatára mozgósítsa őket.[21]

Bugajski megállapítja: Igor Ivanov külügyminiszterré való kinevezése a keményvonalas Primakovval való folyamatosságot is jelképezte, hisz Ivanov is ugyanazt tette, mint elődje: „miközben együttműködésre törekedett a Nyugattal, a Kreml olykor Nyugat-ellenes retorikát alkalmazott odahaza, hogy biztosítsa a maga számára a hadsereg és az állambiztonsági szolgálatok támogatását…” Putyinnak, az elnöki végrehajtó hatalomnak sikerült visszaszerezte a politikai élet feletti ellenőrzést és tovább nyirbálnia a parlament tekintélyét.

Sikeresnek mondható politikája következményeként Bugajski megemlíti: Putyin „2004 márciusában óriási győzelmet aratott az elnökválasztáson”.

Bugajski kitér rá, hogy Putyin szükségesnek tartotta a nagy üzleti ügyek feletti hatalmat koncentrálni és megerősíteni az állam szerepét a gazdasági tevékenységekben. 2003 nyarán és őszén rendőrségi akciók és bűnügyi nyomozások indultak az üzleti élet azon vezetőivel szemben, akik a 2003-as parlamenti- vagy a 2004-es márciusi elnökválasztások során Putyinnal szemben kívántak fellépni.[22]

Bugajski kiemeli azt is, hogy a: „…a 2000-ben kialakított külpolitikai koncepció Oroszország „gazdasági érdekeit” a külpolitika fontos elemeként hangsúlyozta.” [23]

Jelcintől eltérően Putyint senki nem tekintette Washington vazallusának, annak ellenére sem, hogy az orosz elnök 2001.szeptember 11-e után jelentősen változtatott külpolitikáján.

Putyin már jóval az Egyesült Államok elleni terrortámadás előtt kooperatív politika kidolgozásába kezdett. Szeptember 11-e után viszont határozottan váltott: felhagyott a NATO-bővítés elleni éles kirohanásokkal, sőt kijelentette, hogy a további NATO-bővítést nem fogja ellenezni, s a nemzetközi terrorizmus elleni harcban felajánlotta segítségét az Egyesült Államoknak.

         Putyin számításba vette Oroszország külpolitikai eszközeit és arra a megállapításra jutott, hogy Moszkva szempontjából Európa keleti részén négy alzónát lehet megkülönböztetni: az európai FÁK-államokat, így Belaruszt, Ukrajnát és Moldáviát, a balti térséget, Közép-Európát és Délkelet-Európát, vagyis a Balkánt. Ezek közül az amerikai kutató úgy látja, hogy a FÁK-térségben Moszkva kivételes ellenőrzésre törekszik, míg Kelet-Európa függőségét az orosz energiaellátáson keresztül kívánja csupán biztosítani.

Bugajski szerint Putyin megértette, hogy Oroszország túl gyenge ahhoz, hogy egyszerre három alzónában akadályozza meg a NATO-bővítést. Ezért úgy gondolja, hogy az orosz elnök minimalizálni kívánta a NATO növekedésének hatását, miközben Oroszország számára szerepet keresett a Szövetség döntéshozásában, így próbálva ellensúlyozni a szervezet hatékonyságát.[24]

Bugajski részletesen foglalkozik azzal, hogyan gyakorolt diplomáciai nyomást a a térségben elhelyezkedő államokra a moszkvai vezetés, milyen tömegkommunikációs eszközök voltak és vannak a kezében a mostani orosz vezetésnek, amelyek segítségével akár dezinformációs kampányokat is tud folytatni. Érdekes, hogy mikor alkalmaz katonai fenyegetést, a kőolalaj- és földgázszállításokon keresztül pedig hogyan tudja befolyását érvényesíteni akár privatizációs ügyletekben is.[25]

Sőt, nem hanyagolja el az orosz kisebbség, a szociálisan rossz helyzetbe került rétegek, a pravoszláv egyház és az orosz bűnözőhálózatok, valamint az ezekkel néha kapcsolatban álló orosz állambiztonsági szolgálatok szerepét sem. Tüzetesen, országokra lebontva ismerteti, hogyan próbálja meg Oroszország szerepét erősíteni, milyen lépéseket tesz annak érdekében, hogy visszaszerezze nagyhatalmi státusát.